Az élet tüze



- Faia, te átkozott némber! - ordította torka szakadtából.
- Ugyan, Inuyasha - csettintettem a nyelvemmel, aztán szétnyitottam markomat,
melyben ott hevertek a frissen szerzett ékkődarabok. Azaz három szilánk. - Ki
vele, hová tettétek a többit?
A félszellem arcán elégedett mosoly jelent meg, s kardját a vállára lökte.
- Naraku lopta el - felelte. Csak tudnám, miért annyira büszke arra, hogy
meglovasították a cuccait.
Elhúztam a szám.
- Kínos. De én ennyivel semmit sem tudok kezdeni - dobtam feléjük az apró
fiolát, melyben a Négy Lélek Szent Ékkövének darabjai rejtőztek. A Kagoménak
nevezett lány riadtan mentette meg attól, hogy a talajon landoljon.
- Nem tudsz vele mit kezdeni? - ismételte döbbenten a szerzetes.
Megvontam a vállam, és lepillantottam rájuk a fáról, melynek ágán álltam.
- A megbízómnak ennyi nem elég.
- Gondolhattam volna - csóválta meg a fejét Inuyasha. - Hogy adhatod el
magad, szellem?
- Ugyan már - vontam össze a szemöldököm. - Pénz beszél, kutyaszellem ugat.
- És ki a megbízód? - érdeklődött a démonvadász. Sajgott a karom ott, ahol a
bumerángja eltalált.
- Valami alantas medveszellem - forgattam a tekintetem. - De lényegtelen,
mivel úgy is meg kell majd ölnöm, lévén a fizetséget már elszórakoztam.
- Elszórakoztad? - kérdezte Inuyasha megütközve. Csípőre tettem a kezem.
- Ilyen egy értetlen bandát! - fakadtam ki. - El hát! Megkerestem Japán
legjobb fürdőjét, készíttettem egy új kimonót, megjavíttattam a tőröm kicsorbult
pengéjét… nem beszélve arról a mesés éjszakáról abban a kuplerájban - kacagtam
el magam, ahogy eszembe jutott a halandó ágyas tekintete, amikor ráeszmélt
szellem létemre.
- Te egy gátlástalan, szemérmetlen szuka vagy - állapította meg a félszellem.
Szemeim résnyire szűkültek.
- Mintha ez egykor zavart volna - mosolyogtam rá, mire még az éjszakában is
vakítóan elpirult.
- Inuyasha, miről beszél ez a lány? - kérdezte Kagome.
- Gyermek, nem lány, hanem sárkányszellem - pontosítottam. Kevesebbért is
vágtam én már le ujjakat.
- Hát az úgy volt, hogy… - kezdett volna magyarázkodni, de felnevettem.
- Nyugalom, ez már az ősidőkre nyúlik vissza. Még Kikyou sem élt akkor, ugye,
Inuyasha?
- Fogd be a szád, Faia, vagy… - fenyegetett.
- Vagy? - vontam fel a szemöldököm, aztán elvigyorodtam, majd a magasba
emelkedtem. - A viszontlátásra, kedves!
Ahogy hátat fordítottam nekik, még hallottam Inuyasha félőrült kiáltozását, meg
a leányzó faggatózását, hogy mégis ki a bánat lehetek… újfent mosolyognom
kellett, és egyszerűen képtelen voltam ezt az elégedettséget leolvasztani az
arcomról.
Keleti irányba repültem, arrafelé van egy kellemes fogadó, igaz, nők számára
tiltott terület, de üsse kő, legfeljebb majd a tulajdonos életéért cserébe kérem
a szállást… és így majd az árral sem kell törődnöm, sőt, akár ihatok is egy
jót.
- Felelőtlen vagy, Faia - fedett meg Shakudo, miközben előmászott hajam
takarásából.
- Jól van, Kudo, akár hiszed, akár nem, pár évszázad alatt minden normális
létforma hozzászokott volna már ehhez, nem tudom, miért kell állandóan a
szememre vetned - feleseltem vissza neki. Shakudo egy gyík. Nem több, nem
kevesebb. Nincs holmi szellemi ereje, nem démonnak született. Ennek ellenére
természetellenesen hosszú életet kapott, és beszélni is képes. Sajnos.
- Mondtam már, hogy ne hívj Kudonak, Faia - morogta vén tanítóm. - És azért
is ismételgetni fogom, egész addig, míg meg nem változol.
Felkacagtam.
- Az öregséggel együtt jár a bolondság, Shakudo uram? - pöcköltem orron, mire
dühösen kiöltötte a nyelvét. Akármennyire is képes volt halálra idegesíteni
állandó aggodalmával (és azon törekvésével, hogy úrinőt faragjon belőlem),
hiányzott volna, ha nincs mellettem.
- Nem bolondság ez, leányom. Puszta remény - sóhajtotta.
- Hiábavaló remény - jegyeztem meg.
- És mik a további terveid?
- Emlékszel még a Vörös Rókára? - kérdeztem.
- Faia… - a hangja nagyon, nagyon dühösnek tűnt.
- Ó, Shakudo… - nyafogtam. - A bolond intelmeid miatt… - kezdtem volna, de
közbevágott:
- Bolond intelmeim? - csattant fel. - Kisasszony, oda szinte csak nőfaló
bitangok…
- Úgy érted, stricik - pontosítottam, mire levegőt alig kapott.
- Igen, azok - suttogta. - És eszement gyilkosok, haramiák, útonállók
járnak!
- Na, legalább szórakozunk egy jót - kacsintottam, majd lenéztem, és a
felszántott földeken túl, melyekről már lassan learathatták a termést,
megpillantottam a fogadó fényeit. Leereszkedtem a földre, nem akartam repülve
megközelíteni a helyet - emberi asszonyként betoppanni viccesebb lesz, utána
majd röhögök egy jót.
- Hölgyem… - szólt egy hang, s megrezdült a közeli bokor. Méternyit ugrottam
ijedtemben, magamban szidtam Shakudo idióta előrejelzéseit. Aztán kihúztam
magam, megköszörültem a torkom, majd a hang irányába fordultam.
- Lépj elő - utasítottam ismeretlen szólítómat. Egy pillanatig nem történt
semmi, aztán egy hatalmas fehér pávián jelent meg előttem. Enyhén meghajolt. -
Mondd hát kívánságod.
- Egy férfit keresek - mondta.
- Én is. Sok pénzzel és helyes arccal - feleltem, mire felkacagott.
- Látom, felvágták a nyelvét, kisasszony.
- Nem, uram, nem kellett azon semmit vágni, így születtem - vontam meg a
vállam. - Hogy hívják az illetőt?
- Faia a neve. Hallott róla talán? - kérdezte. Majdnem elröhögtem magam.
- Nem, soha - ráztam meg a fejem. Shakudo, aki időközben a tarkómhoz
rejtőzött, hajam alá, belecsípett a nyakamba. Felszisszentem, mire a pávián
felemelte a fejét. - És… mivel foglalkozik ez a Faia?
- Fejvadász, bérgyilkos, tolvaj… már olyat is hallottam, hogy a testét is
árulja - mondta.
- Ez aljas rágalom! - csattantam fel. Méghogy pénzért a testemet! Hah! Na jó,
egyszer előfordult. Azaz kétszer. Vagyis…
- Hogy? - kérdezett vissza meglepetten. Ajjaj, bebukom.
- Ú… úgy értem… rendben, ismerem Faiát, én vagyok az ő kapcsolata, úgy is
mondhatnánk, én intézem az üzleti ügyeit - igyekeztem menteni a menthetőt. -
Mert gondolom, üzleti ügyben keresi, nemde?
- Valóban meg szeretném bízni valamivel - bólintott, hangja nyomán borzongás
futott rajtam végig.
- Nos, akkor tisztázzunk pár dolgot. Faia nem dolgozik olcsón. Egyszerű
tolvajlásért is meglehetősen szép summát kér, tekintve, hogy ő az egyik legjobb
a vidéken. De még itt sem ugyanolyanok a tarifák: az eltulajdonítandó tárgy
értékével egyenes arányban nő a bér. Aztán… - folytattam volna, de a szavamba
vágott:
- Meg kellene ölnie valakit.
- Értem. Szellem vagy ember az illető? Mert szellemekért természetesen… -
folyt belőlem a szöveg, le akartam koppintani a tagot, mert nagyon, de nagyon
nem volt nekem szimpatikus.
- Félszellem - felelte.
- Félszellem… - ismételtem, és meglehetősen együttérző arcot vágtam,
szánakozva tártam szét a karomat. - Az bizony magas árral jár. Egy félszellemnél
ugyanis nagyobb a kockázat, lévén a képességeik általában különlegesek és
szokatlanok, ezenfelül…
Egy zacskót hajított a fűbe, a lábam elé. A zsák oldala kiszakadt, belőle a
csillagfényben is ragyogó ezüstök folytak ki csilingelve. Legszívesebben
felkaptam és messzire szaladtam volna, de ehelyett mélyet nyeltem, és felnéztem
a páviánra.
- Faia csak aranyért dolgozik. Sok aranyért - hangsúlyoztam. A pávián
csettintett egyet, mire az ezüsttallérok átváltoztak arannyá. - És honnan
tudjam, hogy ez nem csak ámítás?
- Nézd csak meg nyugodtan - biccentett.
Leguggoltam, kivettem egy érmét. Elővettem tőrömet, a Kougout. Pengéjét
végighúztam a kezemben tartott aranykorongon, melyet aztán a Hold fényébe
tartottam. Látszott rajta a karcolás. Puhának tűnt, mint az arany általában.
- Felhívom a figyelmed, pávián, hogy amennyiben ez csak csalás, nagyon
megjárod - fenyegettem.
- Biztosan - vigyorodott el.
- És ki lenne az áldozat?
- Inuyasha - felelte.
- Inuyasha?! - kérdeztem vissza, hangom enyhén szólva is magasabb lett a
megszokottnál.
- Csak nem ismeri Faia? - gúnyolódott. Volt egy olyan érzésem, hogy
tökéletesen tisztában volt vele, hogy ki is Faia.
- Nem. Dehogy - feleltem tömören. Ha meg kell ölnöm Inuyashát - meg is fogom
tenni. Ha pedig nem sikerül - lesz egy újabb kiiktatandó ügyfelem. Erről jut
eszembe, valamikor azt a medvét is el kellene intézni. Nem kellene halogatnom a
dolgokat! - És ki is a megbízó?
- Naraku - hangzott a válasz. - Naraku a nevem.
- Áh, Naraku - bólogattam. Aki miatt ki kell nyírnom a medvét. Jaj.
- Tehát vállalod a feladatot, fejvadász? - mosolygott. - Úgy értem, vállalja
a kapcsolatod?
- Vállalja - köptem felé.
- Helyes. Majd megkereslek - mondta még, aztán eltűnt.
Egy ideig csak álltam ott, csendben, magányosan. Bámultam a zsáknyi aranyat.
- Na, és most boldog vagy? - mászott elő Shakudo, és megpihent a vállamon.
- Ó, kérlek, fogd be - morrantam fel, és továbbra is csak álltam ott, mint
egy cövek.
- Nem szeded fel? Legalább nem kellene bántalmazni a fogadóst - vetette fel,
ehelyett azonban hátrébb léptem a zsáktól, előkaptam ostorom, és cserdítettem
vele egyet, hogy vége erősen csattant az erszényen - egyszeriben nyüzsgő férgek
és kígyók sokasága mászott elő belőle; az aranynak hűlt helye volt.
- Hála a Hoippunak - tekertem fel ostorom, és visszaakasztottam az övemre.
- Nahát… honnan tudtad? - érdeklődött Shakudo.
- Passz. Megérzés - indultam tovább a fogadó irányába. Nem volt már messze,
csupán egy erdőn kellett átvágni hozzá.
- Tehát akkor nem fogod megölni Inuyashát - állapította meg a gyík.
- Miért ne ölném? - kérdeztem vissza.
- Meg akarod tenni? - csattant fel.
- Megbíztak vele, nem?
- De hát… fizetséget se kapsz érte, és már anélkül is vállalod? Ez már egy
erkölcsi szakadék a te részedről is, kedves Faia - fedett meg.
- Hm, az én részemről… kedves - húztam el a szám.
- Hiszen magad is beismerheted, hogy ilyen alakokkal nem érdemes üzletelni! -
fakadt ki.
- Nem is. Utána megölöm őt is - határoztam el.
- De akkor meg minek Inuyasha skalpja?
- Mert ha nem tenném meg, Naraku kinyírna - válaszoltam magától értetődően.
- És nem érzel te ebben egy logikai bukfencet? - öltögette villás nyelvét
Shakudo.
Megálltam egy pillanatra, és elgondolkoztam.
- Tehát azt mondod, ne öljem meg Narakut? - vontam össze a szemöldököm.
A gyík a homlokára csapott, aztán mélyet sóhajtott.
- Inuyasha! Inuyashát nem kellene megtámadnod!
- Ja, hogy úgy - biccentettem, aztán átléptem egy gyökeret, kikerültem
egy-két száraz gallyat. Egy fatörzshöz érintettem a tenyerem, aztán hirtelen
mintha zajt hallottam volna. - Shakudo, fülelj.
De mielőtt még egy megbizonyosodhattam volna afelől, hogy jó-e a hallásom,
valami elsodort, a következő pillanatban már a földön feküdtem, felettem egy
hatalmas medve tanyázott.
- Na lám, Kasshoku - mosolyogtam idegesen. Nem volt könnyű még ez sem, lévén
egy marhanagy mancs nyomta a torkomat, levegőhöz alig jutottam. - Még meg sem
kér… kérdezted, hogy… megvannak-e… a… a… - alig bírtam magamból kipréselni a
szavakat. - … szilánkok.
Belehajolt az arcomba, hogy a bűzén kívül semmi mást nem éreztem. Pofája
visszaalakult emberivé - el kell ismerni, medveként szebb látványt nyújtott.
- Hallom a híreket, fejvadász - fröcsögte, és meg kellett róla bizonyosodnom,
hogy a szájának sincs jobb szaga, mint egész lényének.
- Ó… - nyögtem. - A hírek…
Nem értem el a tőrömet. Kougou a lehető legteljesebb nyugalommal pihent a
combomra szíjazott tokjában. Az ostorom meg… Hoippunak ilyen közelségben annyi
haszna lenne, mint egy darab paradicsomnak. Hajaj, szorult helyzet. És Shakudo
hova tűnt?
- Szóval most elszenveded méltó büntetésed - emelte fel medvetappancsát,
melyen éles karmok villantak.
- Méltó? - kikérem magamnak! Hiszen nem én voltam a ludas! Tehetek én róla,
hogy Naraku elhappolta az orrom elől az ékkövet?
Aztán hirtelenjében felordított, valami villant, és csak annyit vettem észre,
hogy újból kapok levegőt. Valószínűleg azért, mert már nem tehénkedett rajtam
egy többmázsás medve. Felültem, megráztam a fejem. Tőlem nem messze valaki épp a
földbe döngölte azt a szerencsétlen brummogót. Halkan felnevettem.
- Shakudo! Shakudo! - suttogtam. Minél hamarabb szerettem volna megpattanni.
- Kudo, te vén pikkelyes!
- Na de Faia! - emelte meg a hangját, és felbukkant egy közeli fa odújában.
- Szökkenj ide, aztán tűnés! - villantottam felé a tekintetem, mire a
vállamra kuporodott.
- Nem kellene inkább megnézni, hogy ismeretlen jótevődnek nem esik-e baja? -
vetette fel.
- Egy frászt! Segíts magadon, a démonok atyja is megsegít! - feleltem, ahogy
sietős szökellésekkel igyekeztem minél gyorsabban elhagyni az erdőt.
- És mi van azzal, hogy jó tett helyébe jót várj? - ellenkezett.
- Soha nem hallottam még ilyesmiről - kacagtam.
Kiértünk az erdőből, a fogadóból víg zene hallatszott. Remek! Alig vártam, hogy
valami jóféle nedűt legördítsek a torkomon, majd egy forró fürdő után egy helyes
ifjú jóféle olajakat masszírozzon a bőrömbe. Mélyet sóhajtottam, és kellemes
tempóban a fények felé indultam. Volna.
- Hát ez lenne a hála? - jelent meg előttem valaki. A szaga alapján ítélve
valószínűleg ő intézte el a macit. De mit vár hálaként? Egy csupor mézet,
netalán?
- Sajnos nem ismerem ezt a szót - léptem oldalra, hogy kikerüljem, de elém
állt. Az arcát nem láttam a sötétben, az illata alapján viszont farkasszellemnek
tippeltem volna.
- Valóban sajnálatos - ismerte el. - Ám ez nem ment fel semmi alól.
- Á, szóval nem. És az, hogy nem érdekel? - oldalaztam ezúttal a másik
oldalra, de újfent elállta utam. Kezdett idegesíteni.
- Milyen egy fárasztó nőszemély - vigyorodott el.
- Milyen egy tuskó farkas - húztam el a szám. - És most eressz utamra -
szökkentem át felette. Kissé idegesen értem földet, de aztán méltóságteljesen
indultam volna tovább, ha nem toppan elém ismét.
- Nyilván nem érted, mit szeretnék - mondta. És még mindig nem láttam az
arcát.
- De, talán igen - bólintottam. - Kicsináltatni magad? - tippeltem, mire
biccentett a fejével.
- Majdnem.
- Most van megbízásom, nem vállalok több melót! - emeltem a magasba kezem,
gondolván, hogy valami munkára akar felfogadni, de hirtelen eszembe jutott, hogy
már letettem Inuyasha meggyilkolásáról. Lényegtelen, úgy is rám fér már a
pihenés!
Megfogta a kezem.
- Mondd, te miről beszélsz? - kérdezte, s közelebb hajolt. Így már láttam a
vonásait - egész csinos volt, elmémben már egy csodás éjszaka képei
körvonalazódtak.
- Nem Faiát, a fejvadászt keresed, farkas? - vontam össze a szemöldököm.
- Jaj, hogy te lennél fejvadász Faia? A bérgyilkos? - illetődött meg.
- És orvvadász és okleveles zsebmetsző, alkalmanként kémkedést is vállalok -
egészítettem ki.
- Ó… én azt hittem, hogy ő férfi - vakarta meg üstökét.
- Általában ezt hiszik - vontam meg a vállam.
- Tehát ezért tárgyaltál Narakuval - állapította meg.
- Tárgyalni? - nevettem fel, aztán elkomorultam. - Csak nem hallgattál ki
minket?
- Hát… - villantott fel egy ideges mosolyt, aztán kivonta a kardját. -
Szomorú, hogy egy ilyen csinos teremtés lepaktál azzal a szörnyeteggel -
sajnálkozott, majd a magasba lendítette pengéjét.
Arrébb szökkentem, és övemről leakasztottam a Hoipput, majd meglengettem a
fejem felett, s cserdítettem vele egyet oldalra. Vége szikrázva csattant, egy
pillanatra fénnyel árasztva el kettőnket. A szellem arcán csábító mosoly
virított.
- Biztos ezt akarod, farkaska? - tettem csípőre egyik kezem. - Jó ötlet velem
kikezdeni?
- Hogy kikezdeni? - felnevetett. - Nem kezdek szajhákkal, kedves.
- Minek neveztél? - kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki sérteget. Na,
nem mintha nem lenne bizonyos mértékig igazuk, de azért két szónyi beszélgetést
követően ilyen megállapításokat levonni!
Meglendítettem a Hoipput, mely engedelmesen a farkas csuklójára tekeredett.
Balommal előhúztam a Kougout, s már szúrásra is emeltem, amikor hirtelenjében
megrántotta az ostoromat, s kardját nekem szegezte.
- Hoippu, engedd! - kiáltottam fel, mire ostorom letekeredett karjáról.
Oldalra mozdultam, hogy onnan sebezhessem meg, ám gyorsan reagált, s egy
pillanat alatt a hátam mögé került. Még volt annyi időm, hogy megpördüljek, s
tőrömet védekezésre készen emeljem fel. Ahogy a farkas pengéje az enyémmel
találkozott, sebesen zuhanni kezdtem a föld felé, aztán nagyot nyekkenve értem
talajt, rajtam a szellem üldögélt kényelmesen, pengéjét a torkomtól csak a
Kougou választotta el.
- Még annyit… fejvadász Faia - mosolyodott el. - … hogy mégis mi vezetett
arra, hogy egy ilyen utolsó mocsokkal szövetkezz?
Felnyögtem.
- Hát… ajánlott egy zsák férget, amire nem lehetett nemet mondani -
suttogtam, miközben azon erőlködtem, hogy ne leljem a Vörös Róka mellett a
halálom. Utolsó erőmmel még be akartam szaladni egy kis szakéért. Ám spriccelő
vérfolyammal a nyakamon kicsit kevés az esélyem, hogy megkínálnának vele.
- Mi? - rándult az arca valami értetlen grimaszba.
- A hóhér szövetkezett vele, bolhás dög! - löktem el magamtól, aztán
felugrottam, és bordán rúgtam. Ostoromat övemre illesztettem, tőrömet a tokjába
csúsztattam. Itt az ideje a test-test elleni küzdelemnek. Csettintettem egyet,
mire kezemben kis lángcsóva jött létre, ám egyelőre még nem használtam. A farkas
ugyanis nem támadott, csak állt ott gondolataiba merülve.
- Tehát nem vagytok társak? - kérdezte végül.
- Miért lennénk? Most láttam életemben először - biggyesztettem le ajkamat,
és magamban fohászkodtam, hogy ez az első találka az utolsó is legyen.
Játszogatni kezdtem az apró lángocskával, ujjaimmal simogattam tetejét.
- És mire kellettek neked az ékkőszilánkok? - biccentette oldalra a fejét.
- Miféle ékkőszilánkok?
Tettetni a félnótást. Eddig soha nem jött be, de a remény hal meg utoljára.
Vagy valami ilyesmi. Nem nagyon emlékszem rá, ezt a nagy bölcsességet is Shakudo
mondta. Aki merre is van?!
- Mondjuk azok, amelyeket Kagomééktől szándékoztál elszedni? - gúnyolódott.
- Kagoméék? - döbbentem meg egy pillanatra. Hogy kiktől?
Aztán beugrott. Az emlékezetem is príma.
- Ja, hogy Inuyashára és a bandájára gondolsz!
- Igen, arra… arra az Influenzára, igen - bólogatott kelletlenül.
- És te erről honnan tudsz, farkas koma? - érdeklődtem.
- Csak szemmel tartottam az asszonyomat - fonta keresztbe karjait mellkasa
előtt, aztán felvetette a fejét.
- Az asszonyodat - ismételtem, és a döbbenettől majdnem kialudt a láng a
kezemben. Azért sikerült megmenteni.
- Igen, Kagome az asszonyom! - emelte meg a hangját.
- És tud is róla? - vigyorogtam gúnyosan, mire gyilkos tekintettel nézett
rám. Mélyet sóhajtottam, aztán megráztam a kezem, a tűz kialudt. - Rendben,
farkas koma, szóval csupán azért akartál elpusztítani, hogy az asszonyod
biztonságban tudd. Aranyos - tettem hozzá, aztán elmerengtem. - Bár nem teljesen
tiszta, hogy akkor miért nem hagytad mackótestvérre a dolgot, hiszen alatta már
kis híján összelapultam, de teljesen lényegtelen. Üdv - villantottam fel egy
mosolyt, melyért általában két ezüstöt számolok fel, aztán megfordultam, és a
fogadó felé indultam.
- Kouga - kiáltotta utánam,
- He? - fordultam meg.
- Kouga. És nem farkaska, meg egyéb kedves megszólítások - mondta. Enyhén
meghajoltam előtte.
- Faia. A sárkányszellem. A többit meg tudod - kacsintottam, aztán nyugodtan
kivágtam a kupleráj ajtaját.

* * *

Mellettem ifjú legény feküdt, a lepedőn kívül egyéb nem fedte izzadt testét.
Rosszul voltam a szagától, képtelen voltam mellette aludni. Felálltam, magamra
szedtem ruháimat, a papírajtót félrehúzva kisétáltam a teraszra és leültem,
lábaimat magam alá húztam.
Nem mintha nem sikerült volna jól az éjszaka: a fogadós még élt, a fürdőben
kisebb fenyítéseket követően egész jó kiszolgálást kaptam (csak a szolgálólányok
folyamatos zokogása egy idő után veszettül idegesített), még valami jobb
minőségű itallal is megkínáltak (de Shakudo folyamatos intelmeinek hatására csak
két üveggel hajtottam le, halhatatlan testemnek az pedig szinte semmis
mennyiség). Az ágyast illetően meg… nem esett le neki, hogy kivel áll szemben,
azt hiszem élete legjobb éjszakáját szereztem neki (folyamatos nyögései és
sóhajai alapján legalább is). Ám rejtélyes módon egyik tény sem tudott
feldobni.
Egyszeriben megrezdültek a terasz előtti bokor levelei, és egy alak sétált
elém. Felnéztem rá: a farkasszellem volt az.
- Nahát, nahát - mondtam kelletlenül. - Mi kellene?
Lelkesedésemmel mit sem törődve, vigyorogva szólt:
- Kellemes lehetett az éjjel, sárkányszellem - fonta keresztbe maga előtt
karjait, egyik lábára helyezte súlyát, másikat lazán behajlította.
- Mi van, Kouga, árnyékká nevezted ki magad? - csipkelődtem.
- Ha - nevetett fel. - Ilyen nyűgösnek lenni akció után - csóválta meg a
fejét.
Egy pillanat alatt talpon voltam, kezem már a torkára is kulcsolódott, és a
tetőt tartó oszlopnak nyomtam testét.
- Mi lenne, ha az asszonykáddal foglalkoznál ahelyett, hogy engem
idegesítesz? - sziszegtem. Mosolyogva tűrte, ahogy egyre erősebben szorítottam a
nyakát. Oldalra biccentettem a fejem. - Vagy talán azért követsz engem, mert a
lánynak Inuyasha a szeretője, és téged hanyagol?
Erre szemében izzó lángok gyúltak, és öklével arcon ütött. Elengedtem, s
szédelegve léptem hátra, nyelvemmel fogaim meglétét ellenőriztem. Szerencsém
volt: egy sem hiányzott. Azonban ahogy ujjammal ajkamhoz értem, vért éreztem.
Mesés.
- Csitulj, szajha - utasított.
- Ki is a szajha? - kérdeztem vissza újfent kiegyenesedve. - Nem tudom, ki
kavar egyszerre kutyával és farkassal… mi lesz a következő lépés? Róka? Medve?
Kouga felém ugrott, öklét ütésre emelve, azonban kezét elkaptam, és lendületét
kihasználva messzire hajítottam. Ügyesen reagált rá: talpra érkezett, és már
megint velem szemben állt. Csettintettem, az elővillanó lángocskát ezúttal
azonban nem dédelgettem, hanem lobogó tűzzé növeltem, s két kézzel tartottam
magam előtt.
- Ne merd sértegetni az asszonyomat - morogta.
- Nem pofáznék, ha végre békén hagynál, farkas! Ha viszont nem értesz a
szóból, megpörkölöm a bundádat, hogy aztán nyüszítve kotródj vissza a
falkavezéred szárnyai alá! - eresztettem felé egy csóvát, mely végigperzselte a
pázsitot előttem. Kouga a magasba emelkedett, és egy pillanat alatt előttem
termett, arrébb lökött, majd egyszeriben már tarkón is csapott. Térdre borultam
- a láng elaludt.
Hallottam vad kiáltását, a hátamra fordultam, és a Kougout kivontam. A farkas
nem tudott megállni: egyenesen a tőrömbe száguldott, mely mélyen gyomrába
fúródott. Szemei elkerekedtek egy pillanatra, aztán teste ernyedten nehezült az
enyémre.
Próbáltam megmoccanni az eszméletlen szellem alatt, de ezzel csak azt értem
volna el, hogy még jobban megsebzem.
- A fenébe… - szitkozódtam dühösen, aztán elengedtem a tőröm markolatát
(amely meglehetősen morbid módon lógott ki szerencsétlen farkasból), aztán a
vállánál fogva megemeltem, majd magam mellé, a hátára fektettem a szellemet. -
Shakudo, te átkozott pikkelyes, gyere elő, szükségem van a segítségedre! -
néztem körül.
Kisvártatva apró árnyék jelent meg a teraszon, aztán eltűnt a fűben. Mellettem
bukkant fel a gyík érdeklődő tekintete.
- És most mit tervezel vele? - kérdezte érdeklődve.
- Gondolom, ellátom a sebét - mondtam magától értetődően.
- Ha most meg akarod gyógyítani, akkor minek döfted le?
- Hagyj már az eszement keresztkérdéseiddel! - csattantam fel. - Mi a jó
bánatot csináljak vele?
- Először is szorítsd el valamivel a vérzést, és szedd ki belőle a Kougout -
javasolta. Kétségbeesve néztem körbe.
- De mivel szorítsam el? - nyögtem fel.
- Teljesen mindegy - felelte Shakudo. - De lehetőleg gyorsan!
Talpra szökkentem, és beszaladtam a szobába. Az ifjúról lerántottam a lepedőt,
és már siettem volna is vissza, ha nem kapja el a bokámat.
- Ó, Faia - nyöszörögte álmos hangon. - Te kis vadmacska… - fordult a hátára,
de nekem ehhez most igazán nem volt kedvem.
Felmorrantam, éreztem, ahogy tekintetemben tüzek gyúlnak, a szoba szinte
fénnyel telt meg. A legény riadtan meredt rám, aztán felordított, és kimenekült
a folyosóra. Megráztam a fejem, aztán visszasiettem a sebesült farkashoz.
Sebére illesztettem a lepedőt, aztán mély levegőt vettem, és kirántottam belőle
a Kougout. Ledobtam magam mellé a tőrt, sietve leszedtem a farkasról vértjét,
hogy meztelen felsőtesttel feküdt előttem, aztán csak tartottam a szövetet a
vérző sérülésen.
- És most? - pillantottam a gyíkra.
- Talán bekötözhetnéd - vetette fel.
- De hiszen ömlik belőle a vér… - húztam el a szám. - Kéne egy másik lepedő,
vagy valami, és akkor meg lehetne oldani.
Shakudo csendben üldögélt mellettem, időnként fel-felhümmögött. Csend.
- Szereznél egyet?! - csattantam fel türelmetlenül.
- Ho… hogy én? - illetődött meg.
- Nem, majd Kougát küldöm el egyért… iparkodj! - utasítottam.
Voltaképp magam sem értettem, hogy mit aggódok ennyire ezért a bolhás kis
korcsért, aki még le is szajházott… talán nem létező lelkiismeretem támadt fel
hamvaiból? Vagy megbűvöltek volna? Eh, valószínűleg valami sötét varázslatnak
estem áldozatául, jaj szegény fejemnek!
Shakudo nehézkes léptekkel vonszolta maga után a hosszú, fehér anyagot. Lihegve
állt meg mellettem.
- Köszönöm - biccentettem. - És most szorítsd le a sebet.
- Hogy mi? - rikoltott fel. Mély levegőt vettem, aztán a gyíkot a kötésre
helyeztem, bízva benne, hogy van olyan nehéz, hogy legalább egy kicsit elnyomja
a vérzést. - De Faia ez már átázott… - nyöszörögte, miközben én a lepedőt
hajtogattam, azon morfondírozva, hogy is lenne ez jó. - Én nem akarok
farkasvérben fürdeni… Az életben nem vakarom le magamról ezt a mocskot…
- Egy pillanatra maradj már csendben - mondtam, aztán elégedetten nyugtáztam,
hogy így talán meg tudom csinálni a kötést. - Ha egyáltalán képes vagy rá -
tettem hozzá, aztán felálltam, Kougát felemeltem, és az összehajtogatott
lepedőre helyeztem. Eddig csak saját magamat ápoltam, kétlem, hogy a farkas
szakszerűen lesz majd ellátva. De hát szellem, valószínűleg megmarad.
Az anyag két végét áttekertem rajta, egyik részét a vállán is átvetettem, hátha
úgy tartósabb lesz. Aztán valahogy összeügyeskedtem valami kezdetleges csomót
is.
- Shakudo - néztem körbe. - Shakudo hol vagy?
Nyögést hallottam. Hoppá.
Kioldottam a kötést egy részen. Véletlenül annyira leápoltam a farkast, hogy
kis híján benne hagytam egy gyíkot. Kihúztam a két réteg közül, aztán
visszacsomóztam az anyagot.
- Bocsáss meg - kértem öreg mesteremet.
- Ezért még megkapod a magadét - fenyegetett.
- Kétségtelenül - kacsintottam rá, aztán feltérdeltem és kifújtam magam.
- És most? - érdeklődött. Komolyan boldoggá tenne, ha egyszer belefojtaná
magát egy kanál vízbe.
- Gondolom, itt hagyom - álltam fel, és elnéztem a lassan szürkülő kelet
felé. Tőrömet felvettem a földről, besétáltam a szobába, beletörölgettem a
pengét az ágyas ott felejtett ruháiba. Mi az, csak egy pár cseppnyi szellemvér,
egy-kettőre ki lehet belőle mosni!
Visszasétáltam a farkas teteme… úgy értem, teste mellé, és egy pár pillanatig
néztem arcát.
- Komolyan gondolod? - vetett ellent Shakudo, és a szellem mellkasára
mászott. Kouga összerezzent. Nem csodálom: a gyíktappancsok érintése nem a
legkellemesebb érzés a világon, bár jómagam már pár évszázad alatt hozzászoktam.
Viszont ez azt jelentette, hogy a farkas már nem teljesen eszméletlen.
Shakudot a tenyerembe kaptam, aztán egy szökkenéssel beugrottam a fogadót
körülvevő rengetegbe. Egy fa ágán kapaszkodtam meg, és a lombok közül figyeltem,
ahogy Kouga magához tér. Egy mozdulattal felült, de aztán felszisszent, és
visszahullott a földre. Aztán kezére támaszkodva tápászkodott fel, és kicsit
görnyedten bár, de talpra állt. Farkát idegesen csóválta, sőt, még morgott is,
aztán azonban meglepetten egyenesedett fel, ahogy észrevette a kötést.
Tekintetemet végigjárattam testén: ágyékát bunda fedte, lábait-alkarját szintén
szőrme védte, s fején is volt egy pánt. Fekete haját felfogta, kék szeme
kíváncsian járt körbe, aztán elégedetten csillant, ahogy vértjét megtalálta.
Sietve magára öltötte, aztán megállt egy pillanatra.
- Tudom, hogy itt vagy, doragon - mondta. Elhúztam a szám, aztán felálltam az
ágon. Valóban ideje mennem. - Állj - szólt élesebben, anélkül, hogy erre nézett
volna. Jó hallása van, az már igaz. Leugrottam a faágról, és tisztes távolságban
a farkastól megálltam.
- Amennyiben újra küzdeni vágynál, felhívom a figyelmed, hogy… - kezdtem
volna, de felemelte a kezét.
- Nem, nem küzdöm meg veled, Faia - jelentette ki.
- Ó, milyen kegyes vagy - gúnyolódtam. Mit várt, hogy majd hajlongva hálálom
meg fenenagy szívességét? - Uzsgyi vissza a falkavezéredhez - vontam meg a
vállam, mire rám villant tekintete.
- Én vagyok a falkavezér - mosolyodott el.
- Nahát, egy alfahím - vágtam unott képet, viszont nagyon is érdekesnek
találtam, hogy egy ekkora tekintélyű farkas egy halandó lányt tart az
asszonyának. Olyan romantikus… kár, hogy belőlem három évszázaddal ezelőtt
kiveszett a romantika minden fajtája.
- Mindenesetre nem értem, miért nem végeztél velem - vonta fel a szemöldökét.
- Ám ezért ne várj hálát, legfeljebb annyit, hogy nem öllek meg… most legalább
is - tette hozzá.
Felkacagtam.
- Se most, se máskor! - pontosítottam.
- Faia, fejezd be - mondta Shakudo.
- Csitulj - intettem csendre.
- Ugyan, doragon, bárhol, bármikor, bárhogy én győznék egy küzdelemben
kettőnk közül - emelte fel a fejét büszkén.
- Persze. Kivéve tegnap éjjel, itt, a terasz előtt - mosolyodtam el. A farkas
elővonta pengéjét, melyen megcsillant a felkelő nap fénye. - Ugyan, Kouga.
Sebesült vagy, fáradt és gyenge. Egy efféle söpredék vadkutyát amúgy sem lenne
dicsőség megölni, de beszennyezném makulátlan hírnevemet, ha egy félholt alfa
vére mocskolná be kezeimet - sajnálkoztam, aztán megfordultam, és lesétáltam a
dombról, be a rengetegbe.
- Fejvadász! - kiáltott utánam, de bolond lettem volna megállni. Ostoba eb!
Azt képzeli, hogy leállok vele játszadozni. Egy ideig még lehetett hallani,
ahogy ordítozik, és elhord mindenféle utolsó… mindenki asszonyának, hogy szépen
fejezzem ki magam, de aztán elhallgatott.

* * *