- Merre? - kérdezte unottan Shakudo.
- Haza - feleltem.
- Haza? - ismételte döbbenten.
- Úgy bizony - bólintottam határozottan.
- De… de Faia… - mászott le a kézfejemig.
- Minek kell mindig akadékoskodnod? Majd ha te cipelsz engem, akkor te döntöd
el, hova megyünk, ám addig én vagyok a vezér! - fakadtam ki.
Dél körül járhatott, a nap magasan ragyogott felettünk, és ontotta a meleget.
Mi pedig egy hatalmas sík, legelőnek használt területen vágtunk át.
- Faia, hogy szépen fejezzem ki magam… - kereste a szavakat. - A szüleid most
kettesben szeretnétek lenni.
- Minek finomkodni? Kitagadtak, az örökségemet a szomszéd falu templomára
hagyták, akár csak a kastélyunkat, és megfenyegettek, hogy amennyiben beteszem a
lábam a földünkre, rám eresztenek egy fagydémont. Igen, emlékszem, Shakudo, nem
vagyok ütődött.
- Akkor meg minek kell visszamenned? - fakadt ki.
Az arcom elé emeltem a kezem, és mélyen a gyík szemébe néztem.
- Csak - feleltem tömören. A gyík kiöltötte a nyelvét.
- Nem értelek, Faia. Hiába vagyok lassan ötszáz éves, hiába töltöttem ebből
négyszázat melletted, nem értelek - csóválta a fejét.

* * *


A szüleim földjét hegyek vették körbe minden oldalról, az egész terület egy
medencében feküdt, elég sokat érte a nap, és a széltől védett volt, a hegyek
lábánál erdőség fedte. Ráadásképp egy folyó is átfutott rajta, ennek
köszönhetően pedig olyan jó termést hozott, hogy anyám és apám az emberekkel
virágzó kereskedelmet folytat, méghozzá egész kedvezőt: a család kastélya
mindenféle drága és csinos holmival van telezsúfolva.
Na igen, ez az a kastély és birtok, ami soha nem lesz az enyém. Kínos.
És kérdezhetné bárki: miért is?
Nos, az indok egyszerű. Azért, mert nem vagyok egy megtestesült elegancia. Úgy
értem, kecsességemnek párja nem akad (ahogy mondta volt apám, amikor egy
mozdulattal tönkrevágta az életem), azonban egy szellem úrnőnek nem a környéki
kuplerájokban és bordélyházakban kéne eltölteni az idejét (és még nem is tudta
akkor, hogy alkalmi melókat vállalok), s vérét sem kéne minden alantas
halandóéval vegyíteni.
Anyám éppen nem jutott szóhoz, ha jól emlékszem a családi galériában tombolt.
Azóta talán felújították a helyet, de még évtizedekkel később is kormos volt az
ablakkeret, sőt, a falakon fekete nyelvek éktelenkedtek.
Mélyet sóhajtottam. Épp felértem egy magaslatra, és innen vizsgálhattam a
birtokot. Végigjárattam a szemem a napsütötte lankákon, a gazdag termésen, a
harcoló szellemeken, a szikrázó folyón… hé! Harcoló szellemek?!
Megráztam a fejem, és jobban megnéztem, mi a helyzet.
Hát nem Inuyasha meg a bandája tették be mocskos lábukat a szüleim
Paradicsomába? Mint kitaszított örökösnek, enyém a feladat, hogy rendet
teremtsek. Alapból röhejesen hangoznak a feladat és rend szavak egy olyan
mondatban, amihez nekem is közöm van, de hát…
- Ezek bolondok - állapította meg Shakudo, és kénytelen voltam vele
egyetérteni.
- Gosai nem támad meg senkit csak úgy - vontam meg a vállam, ahogy a sárga
kígyószellemre néztem, amint intenzíven védekezik Inuyasha ellen. - Gondolom, a
félnótás szellem és ütődött társai nekiestek - az égnek emeltem a tekintetem,
mélyet sóhajtottam, aztán a magasba ugrottam, és egy-két szaltóval a kígyó és a
kutya között termettem. - Gosai, állj! - emeltem fel a kezem, mire a házőrzőnk
meghunyászkodva heveredett a talajra.
- Már megint te? - csattant fel Inuyasha.
- Már megint ti! - feleltem vissza ingerülten. - Ha nem tudnátok, ez egy
magánbirtok! Minek kolbászoltok erre? Takarodjatok innen, mielőtt rátok eresztem
a kígyót!
- Ereszd csak, megküzdök vele! - harciaskodott a félszellem, mire csak úgy
lendületből behúztam neki egyet, hogy megtántorodott. - Mit képzelsz magadról,
utolsó…
- Ki ne mondd! - intettem óva. - És mint mondtam, nem vagytok itt szívesen
látott vendégek.
- Miből gondolod? - gúnyolódott Inuyasha, miközben megdörzsölte arcát ott,
ahol eltaláltam.
- Onnan, hogy ez az én birtokom - tettem csípőre a kezem, aztán az égnek
emeltem a tekintetem. - Azaz majdnem az enyém - pontosítottam. - Mégis, mit
kerestek itt?
- Semmi közöd hozzá - fonta keresztbe maga előtt karjait. Egy pillanat alatt
előkaptam az ostorom, cserdítettem egyet, mire Inuyasha nyaka köré tekeredett.
Rántottam egyet, s a félszellem a lábam előtt feküdt.
- Nekem mindenhez van közöm, ami ezen a földön zajlik! - ordítottam rá. - Ki
vele!
A lány letérdelt az egyre vörösödő fejű Inuyasha mellé, és bátran nézett fel
rám.
- Ékkőszilánkot éreztem itt, azért jöttünk ide… és a szilánk a kígyóban van!
- jelentette ki.
- Akkor ez magyarázattal szolgál arra, hogy mitől nőtt meg ennyire - mászott
a vállamra Shakudo.
- Megnőtt volna? - fordultam a kígyó felé. - Nekem nem tűnt fel.
- Mert feledékeny vagy, Faia - felelt fáradtan.
- Vagy mert fél évszázada nem láttam, akkor is csak madártávlatból - vontam
meg a vállam.
- Hé! Ne cseveréssz, te alávaló némber! - nyögte Inuyasha.
- Csitulj! - morrantam rá. - Gosai! Hajolj ide! - utasítottam a kígyót. -
Kislány! Hol a szilánk?
Félig a lány felé fordultam.
- Nos? - sürgettem.
- Felelj neki, Kagome - suttogta Inuyasha rekedten. A végén még megfullad.
- A fogában. A jobb szemfogában, pont a csúcsán - hadarta.
- Gosai, tátsd ki a szád! - parancsoltam a házőrzőnknek, aztán felnyúltam
szemfogához, majd kirántottam belőle a szilánkot. A kígyó megvadult,
eszeveszetten kezdte csapkodni magát. Enyhe rémülettel léptem hátra. - Hajaj…
apám megöl, ha Gosainak baja esik.
- Valószínűleg - ismerte el Shakudo.
- A fenébe - nyögtem, aztán egy mozdulattal leoldottam Inuyasha nyakáról
Hoipput, majd cserdítettem egyet, hogy Gosai figyelmét magamra vonjam. - Gosai!
- felé tartottam egyik kezemet, de továbbra is csak dobálta magát. Ostorom végét
orrára irányítottam, nagyot csattant, s a kígyót ezzel sikerült meglehetősen
feltüzelnem. Egyik kezemet felé tartottam. - Gosai, nyugodj meg - mondtam
halkan, mire kicsit csillapodott lázongása. Tenyeremet óvatosan az előbbi
csapásom helyére illesztettem, a kígyó enyhén vérző orrára. - Nyugalom -
suttogtam, és finoman simogatni kezdtem a fejét. - Nyugalom…
A kígyószellem ellazult.
- Rendben. Most térj vissza a föld alá - utasítottam, mire engedelmesen
elsiklott, majd belefúrta magát a talajba.
- Szép volt - biccentett Shakudo.
- Tudom! - vigyorogtam, aztán visszafordultam a közben feltápászkodott (és
kidörzsölt nyakú) Inuyashához. Felé hajítottam a szilánkot, ügyetlenkedve
sikerült elkapnia. - Nesze. És most tűnés innen - villant tekintetem.
- Egyszer még kitekerem a nyakad - fenyegetett meg Inuyasha.
- Inkább hálás lennél - feleltem keserűen. És kissé csalódottan. Voltaképp
most én tettem szívességet, nem?
- Igaza van, Inuyasha - jegyezte meg halkan a szerzetes. Egy félmosollyal
fordultam felé.
- Köszönöm - bólintottam kegyesen, aztán beugrott valami. - Inuyasha!
- Ki vele - köpte felém.
- Valami pávián, a neve… a neve… - töprengtem, de nem jutott eszembe.
- Naraku! - csillant a démonvadász szemében a felismerés.
- Igen, Naraku! - biccentettem. - Felbérelt, hogy öljelek meg.
- Tudtam - emelte orrom elé a kardját.
Elnyomtam egy ásítást, majd mutatóujjammal arrébb toltam a pengét.
- Ami azt illeti, nem vállaltam el - tettem hozzá. - Viszont van még pár
megvesztegethető egyén a környéken. Igaz, egyikük sincs olyan jó, mint én, de
azért nem árt vigyáznotok.
- Mire ez a fenenagy jóindulat? - kérdezte gyanakodva Inuyasha.
Elmosolyodtam, aztán a levegőbe emelkedtem.
- Jó hangulatban kaptatok el - kiáltottam még, aztán megindultam a szülői ház
felé, vissza sem nézve félszellem barátomra. Bíztam benne, hogy immár valóban
elhagyják a birtokot, lévén megszerezték, ami kellett nekik.
- Miért nem vagy mindig ilyen? - tett egy kört a nyakam körül Shakudo. -
Máskor is lehetnél segítőkész - jegyezte meg.
- Ez érdek volt, Kudo mester, puszta érdek - nevettem fel. - Ők megkapták a
szilánkot, és eltakarodnak, én pedig megtisztítottam apám földjét a kellemetlen
látogatóktól.
- És a páviánról miért beszéltél nekik?
Elmerengtem.
- Nem tudom.
- Nekem lenne egy tippem - jegyezte meg a gyík.
- De jó neked - gúnyolódtam. - Nem érdekel.
Sejtettem, hogy mi volt az a tipp. De erre gondolni sem akartam.
Leereszkedtem a földre. Ott álltam, a kapu előtt. A kastélyt ugyanis virágzó
rózsakert kerítette körbe. Kezemmel a kapuhoz értem, de sercegő villanás
csapódott ujjaimnak, egy pillanat alatt elzsibbasztva kézfejem.
- Áu - morrantam fel.
- Nézd csak meg jobban a kapu tartóoszlopát, Faia - kucorodott vállamra
Shakudo.
Odahajoltam a szépen faragott, kőrisből kimunkált oszlophoz, és most vettem
észre, hogy véset van rajta.


A kastély ura és úrnője nem tartózkodik itthon. A kastélyt mágikus védelem óvja,
bármely hívatlan vendég halálát leli betolakodása esetén. Előrelátható
visszatérés…

- Ez egyszerűen röhej - tátottam el a számat. - Még hat évig üres a kégli, és
nekem nem is szóltak! - csattantam fel.
- Nyilván a kitagadásod miatt - találgatott a gyík.
- Maradj csendben, különben kipróbálom rajtad a kastély védőrendszerét -
fenyegettem meg, aztán dühösen fújtam egyet. - Még szerencse, hogy tudom, hogy
kell kiiktatni a mágiát.
- Na de Faia - fakadt ki. - Betörsz a saját őseid lakába?
- Be hát - feleltem magától értetődően. - Nem, majd kihagyok egy ilyen remek
alkalmat!
Elhasaltam a földön, majd a hátamra fordultam, s kutatva kezdtem tapogatózni a
kapuoszlop faragásának alján, egész addig, amíg meg nem találtam a beugró kis
motívumot. Családi gyűrűmet beleillesztettem a mélyedésbe. Egy pillanatra fény
villant, majd zizzenés hallatszott.
- Tökéletes - pattantam talpra, ám ahogy hozzáértem a kapuhoz, istentelen
csapás taszajtott messzire, hogy a földön keményen huppantam. Dühösen
könyököltem fel.
- Valószínűleg lecserélték egy tudós boszorkánnyal - öltögette nyelvét
Shakudo.
- Hogy a fene esne abba a számító őssárkányba - szitkozódtam, ahogy magam alá
húztam a lábaim. - Tudták, hogy jövök.
- Nagy esély van rá - battyogott felém kacsázó járásával.
- Legalább ennyi örömöt megadhattak volna, nem? - fakadtam ki. Mérges voltam,
és veszettül csalódott. Nem elég, hogy kitagadnak, de még betörni sem engednek!
Felháborító!
- Faia, figyelj! - intett csendre Shakudo.
Ordítás hallatszott, aztán fülsüketítő robaj, sikoltás… és a családi birtokon!
- Minden démonok atyjára, most ez a legkedveltebb csatatér? - pattantam
talpra feltüzelve, de aztán csípőre tettem a kezem, és elgondolkodtam. - Vajon
ki lehetne adni a területet hivatalos küzdőtérként? Mennyit fizetnének érte?
- Faia, nem ajánlom - morogta Shakudo.
- Jól van, nem gondoltam komolyan - mosolyodtam el cinkosan, aztán vállamra
véve öreg tanítómat a magasba lendültem, voltaképp nem tűrhetem szó nélkül,
ahogy széttrancsírozzák a vér szerint engem illető földet.
Sötét örvényt láttam az ég felé elnyúlni, egyre szélesebbnek és erősebbnek
tűnt, s mintha valami gonoszság áradt volna belőle. Ismerős kétely kúszott
szívemre.
- A pávián az - csendült a felismerés a gyík hangjában. - De vajon ki ellen
harcol?
- Megnézzük - mondtam elszántan, és beereszkedtem a rengetegbe, mely
kerítésként ölelte körbe a szántókat. Ágról ágra szökkenve értem el a sötét
forgatag széléig, és minden probléma nélkül behatoltam. Erősen beletépett
hajamba, és mérgező füstként akadályozta légzésemet, látni alig láttam valamit.
Megállapodtam egy megtépázott faágon, közvetlenül a sík területek határán,
lomboktól elég jól takarva. Szememet a vad kavargásba fúrtam, és kiszúrtam
Inuyasha fehér tincseit.
- Bolond félszellem - morogtam. Aztán ahogy tovább fürkésztem a harcolókat,
Inuyashával szemben valami feketehajú, erős fickó küzdött, tekintete vörösen
csillogott… ah! Fájdalom hasított a mellkasomba, ahogy ránéztem.
- Faia! Faia, mi baj? - suttogta izgatottan Shakudo. Lihegve kapaszkodtam a
fa törzsébe, bízva benne, hogy nem zuhanok le.
- Az… az Naraku - böktem arra.
- Aki a kutyával küzd?
- Igen - bólogattam mélyeket lélegezve. - Igen.
- Heh… nocsak! - nevetett fel a gyík.
- Mi az? - néztem fel.
- Ott a barátunk.
A barátunk?
És lám, öreg mesteremnek igaza volt. A lilás kavalkádban Kougát fedeztem fel.
Épp az ékköves lányt karolta nagy lelkesen, védve minden támadástól.
Felkuncogtam - keserűen.
- Milyen szánalmas - húztam el a szám. Közben Inuyasha istentelenül erős
csapást indított Naraku felé, hogy karomat önkéntelenül az arcom elé kaptam.
Majd tekintetemmel ismét a farkasszellemet kerestem. Már nem ölelte a lányt:
vadul támadta Narakut, aztán védekezésbe ment át, persze, egy pillanatra nem
hagyta volna figyelmen kívül asszonyát.
- Nem avatkozol közbe? - érdeklődött Kudo.
- Egy frászt. Minél hamarabb kinyírják egymást, annál jobb - fontam keresztbe
karjaimat tarkóm alatt, és csak élveztem az előadást. Inuyasha egész jól
harcolt: viszont esélye nem sok volt a másik ellen - el kellett ismernem, hogy
pávián-pajtásnak van hatalma.
Szemeimet újfent a farkas vonta magára. Elmémig hatolt fájdalmas kiáltása,
amint Naraku egy repülő támadása érte testét. Vértje és kötése mintha lerobbant
volna testéről, és vére ezerfelé fröccsent.
Ujjaimon felvillantak a karmok, és akaratlanul a fa törzsébe vájtak, testem
szinte ugrásra mozdult. Ám feleslegesen erőltettem volna meg magam - hiszen a
lányka már sietve is a segítségére szaladt, sipákoló kiáltozással, kiscsibékre
emlékeztető csápolással: Kouga! Kouga! Hogy oda ne rohanjak…
- Faia… - vigyorgott Shakudo. Keményen kellett kapaszkodnia az ágba, hogy le
ne sodorja az erős szélvihar.
- Mi van? - förmedtem rá.
- Mintha enyhe féltékenységet éreznék benned - öltögette nyelvét.
Felkacagtam - nem sikerült túl őszintén.
- Ugyan? Egy harmadrangú farkasvezérre meg a kis kutyarajongó kedvesére? Ne
légy nevetséges.
Inuyasha közben zavart pillantásokat vetett a lányra meg a szellemre, pedig
közben Naraku folyamatosan támadta.
- Pedig nekem nagyon úgy tűnik… - incselkedett még Shakudo, ám én már talpra
ugrottam, és elrugaszkodtam az ágról.
- Inuyasha! - kiáltottam fel, és elsodortam egy sötét villámcsapás elől,
pattogva gurultunk még egy ideig, aztán megálltunk. A következő pillanatban már
az ostoromat csattogtatva vigyorogtam Narakura.
- Nahát, nahát - mondta megilletődve.
- Úgy bizony - kacsintottam. - Gosai! - kiáltottam el magam, mire a föld
megremegett. Naraku elvesztette fenenagy magabiztosságát, rémülten pislogott
körbe. - Viszlát - intettem, s Narakut már el is sodorta a talajból előtörő
sárga kígyószellem. Sziklatörmelékek repültek mindenfelé, védelmezőn borultam
Inuyashára. Éreztem a vére szagát - sérült volt.
- Te… - suttogta rekedten, mire lazán, fonákkal pofon csaptam, és leszálltam
róla. A sötét felleg Narakustól, mindenestől egy pillanat alatt eltűnt - ami
viszont jobban zavart, hogy Gosait sem láttam semerre. A francba.
- Faia! Faia! - érkezett meg a leperzselt talajon futólépésben Shakudo.
Sietve felkapaszkodott a lábamon, és a nyakam köré tekeredett.
- Minden rendben, Kudo, minden a legnagyobb rendben - feleltem neki. Fájó
tekintettel néztem a letarolt szántókat. - Viszont Gosairól lemondhatunk -
tettem hozzá csalódottan.
- Minek avatkoztál közbe? Minek? - ordította Inuyasha. Gyilkos tekintettel
fordultam felé, elkaptam a tarkóját, és nagyon közel húztam magamhoz.
- Megmentettem az irhádat, világos? - sziszegtem szinte az ajkaiba. - Az
elmúlt két napban háromszor köszönhetted nekem az életed, ennek ellenére mégis
csak jártatod a pofád. Fogd vissza magad, Inuyasha. Légy tekintettel a közös
múltunkra, és csillapodj le - löktem el magamtól, aztán kissé oldalra fordultam,
s a földre sütöttem a tekintetem.
Gondolkodnom kellett. Gosainak annyi. Ez tény. Viszont Naraku a mi birtokunkon
bukkant fel. Nem feltétlen kellett, hogy Inuyasháék miatt kerüljön ide - akár az
én „árulásom” is vezethette erre a földre. Egy fél pillanatra felmerült bennem,
hogy mi lett volna, hogy ha szüleim, nagy tekintélyű sárkányok esetleg idehaza
tartózkodnak… Lehetséges lenne, hogy esetleg őket is megtámadta volna Naraku?
Bár az őseim nem csekély hatalommal bírnak. Én sem vagyok gyenge, de hozzájuk
képest szinte semmis. Még emberi erővel is könnyedén kenterbe verhetnének bárkit
- harcművészetek terén meglehetősen gyakorlottak. Ettől függetlenül boldog
voltam, hogy más vidékeken jártak - akár kitagadtak, akár nem, nem kívántam a
halálukat.
- Sárkány… - hallottam valami félénk szólítást, egy pillanat alatt magamhoz
tértem révületemből. Az ékköves lány volt az, vállára támaszkodva, pihegve,
félholtan a farkas.
- Mondd - kaptam el a tekintetem. Miért zavart ennyire, hogy az alfát
karolja?
- Kouga vérzése nem áll el… nem tudnál rajta segíteni?
Magam elé meredtem, aztán a lány felé villant pillantásom.
- Inuyasha sérülése sem csekélyebb, sőt - jegyeztem meg, mire a lány
elpirult. Hogy hívják, Kagome?
- Inuyashát majd mi ellátjuk - lépett elébb segítőkészen a szerzetes, őt
követően a démonvadász is.
- Nem tudok nektek segíteni. A kastély bezárult előttem - hunytam le a
szemem, és fejem elfordítottam. - Egy darabig még itt maradhattok a birtokon,
amíg fel nem gyógyultok. Fogyaszthattok a terményekből, vadászhattok az erdőben.
De ne csaljatok ide semmi gonoszt - mértem még végig őket. Kouga pillantása
kíváncsi volt - rám mégis bántóan hatott. Arcom önkéntelenül fájdalmas fintorba
torzult, fejem lehajtottam, majd megfordultam, s útnak indultam a felperzselt
földön. El innen, el messzire.
- Várj meg, Faia! - kiáltott utánam Shakudo.
- Szedd az irhád - feleltem vissza sem nézve.
- Faia! - hallottam Inuyasha kiáltását, mely aztán rettentő köhögésbe csapott
át. Rettenve fordultam meg, így pont elkaptam az összecsukló félszellemet, de
súlya engem is magával rántott, a földre csusszantam, ölemben ő.
- Inuyasha, elvérzel - súgtam neki halkan, s arcából kisepertem haját. Arca
mocskos volt, és zúzódások tarkították ott, ahol az utóbbi időben el-eltaláltam.
Leoldottam vállamról köpenyem, s vérző mellkasára szorítottam.
- Bocsáss meg - mondta szinte hangtalanul. Elmosolyodtam, és megráztam a
fejem.
- Nincs mit megbocsátani - feleltem, majd visszanéztem a többiekre. - A
rengetegben van egy lugas, olyasféle, mint egy szentély. Ha jól emlékszem, kell
ott lenni egy forrásnak is, és a pagodában orvosság és kötszerek sokasága van
felhalmozva.
- Hálás köszönet - biccentett a szerzetes, aztán segített az asszonykának
betámogatni az erdőbe a farkast.
Karjaimba fogtam Inuyashát, és a kis csapat után indultam.
- Miért segítesz? - nyöszörögte Inuyasha. Szemét félig lehunyta, szinte alig
pislákolt már benne az élet tüze.
- Nem tudom - csóváltam a fejem. - Hidd el, lenne jobb dolgom is - feleltem,
és az előttünk tántorgó (a támogatást büszkén visszautasító) farkasszellemre
néztem. De mennyivel hogy jobb dolgom lenne, ha most nem Inuyashát cipelném!
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy egyszer még átölelsz - suttogta rekedten.
- Inuyasha, a halálodon vagy. Félrebeszélsz - vigyorogtam rá. Finoman
belemart a karomba, enyhén vérezni kezdett.
- Nem úgy értettem, Faia - mosolyodott el fáradtan. Nehezen pislogott egyet.
- Amikor melletted voltam, minden könnyűnek tűnt, bolond voltam és vad…
- Miért múlt idő? Most sem tűnsz kevésbé bolondnak.
- Az mégis más volt. Akkor nem számított senki és semmi. Kikyou mellett meg
egy visszafogott életet éltem, most meg megint más… mégis, te voltál az, aki
először mutatta meg, milyen is lehet a világ.
- Inuyasha… szinte kölyök voltál még akkor - csóváltam még a fejem. - Én már
sok mindent láttam két és fél évszázad alatt, te viszont… emlékszem, akkoriban
veszthetted el anyádat, magányos voltál és riadt, haragudtál a világra,
gyűlöltél mindent és mindenkit. Szánalmas egy teremtmény voltál, rád nézve a
szellemnek az volt az érzése, hogy segítenie kell rajtad.
- Szánalomból szegődtél mellém? - illetődött meg.
- Eleinte úgy tűnt - vontam meg a vállam, aztán elhajoltam egy lelógó ág
elől. - De idővel rá kellett jönnöm, hogy benyomásaim tévesek voltak, és
nélkülem is megállsz a lábadon, sőt talán jobban is jársz, ha nem akaszkodom a
nyakadra.
Egy kis ideig nem válaszolt, csak halkan pihegett. Megéri vajon a reggelt?
Sérülése súlyos, teste forró… ha nem megy le a láza éjjel, vége.
- Ezért… ezért hagytál ott? - nézett rám, borostyánszemei csalódottságtól
ragyogtak.
Megálltam, Inuyashát a földre fektettem, és megigazítottam testén a
ruhadarabot. Keze hirtelen az enyémre kulcsolódott.
- Felelj… kérlek.
Megdermedtem. Néztem rá némán, és nagyon ostobának éreztem magam, ahogy ott
térdeltem teste mellett, kezem a kezében. Elkaptam a tekintetem.
- Inuyasha, tudom, mi vagyok. Én nem vagyok jó szellem - ráztam meg a fejem.
- Alávaló, utolsó, szemérmetlen cafkának tart mindenki, aki ismer. És nem zavar,
mert igazuk van. Ez vagyok én. Nem ellenkezem ellene, mert már beletörődtem. De
te, Inuyasha - szorítottam meg a kezét. - Te más vagy. Nem érdemelted meg, hogy
miattam legyen a sorsod kegyetlen és utálatos.
- Hol foglalkoztam én akkor még a sorssal? - kérdezte keserűen. - Hol
érdekelt engem akkor még bármi más rajtad kívül?
Tenyerembe fogtam arcát.
- Inuyasha, ne… kérlek…
- Ott hagytál, akár egy megunt ruhadarabot - mondta halkan. - Éjszaka még a
karjaidban aludtam el, reggel pedig magányosan ébredtem, el sem búcsúztál, meg
sem magyaráztad, miért - vetette a szememre.
Lesütöttem a tekintetem. Eszembe jutottak azok az évek - mert Inuyasha volt az,
akit fájt elhagynom. Majdnem fél évszázadig boldogítottuk egymást, és utána
sokáig hiányoztak azok az érzések. Akkor találtam rá, amikor elküldtek hazulról;
őrültebb voltam, mint általában, viszont mellette rettentően lenyugodtam - még
finomabb voltam, mint a mai korokban, talán ha apám úgy látott volna,
visszavonja minden vádját ellenem. Viszont akkor ez sem érdekelt: gyermeki, ifjú
szerelemmel lángoltam Inuyasha iránt.
- Nem értetted volna meg - suttogtam, aztán újfent a karjaimba vettem volna,
de ellökte magától a kezemet.
- Miből gondolod? Honnan tudod? - szemében dühös szikrák égtek.
Felsóhajtottam.
- Ugyanígy reagáltál volna.
- Nem, ezt ne fogd arra, hogy nekem akartál jót! - sziszegte, majd köhögni
kezdett, ajka véres lett. Segítőkészen nyúltam volna felé, de megrázta magát. -
Önző vagy, Faia, önző! Nem voltál elég tapintatos, elég… - kereste a szavakat. -
… elég erős ahhoz, hogy szemtől szembe elmondd! Napokig nem tértem magamhoz,
hetek teltek el, mire kihevertem ezt az aljas megoldásodat!
Madarak röppentek fel az ágakról kiáltására. Megint nem tudtam a szemébe
nézni.
- Akkor nevezz gyávának - feleltem halkan.
- Nem, nem, nem, Faia! - fakadt ki. - Ennyivel képes lennél letudni!
- Ostoba! - suttogtam magam elé. - Nehogy azt hidd, hogy képes lettem volna
elfelejteni téged! Életemben szinte ez volt az egyetlen érdek nélküli, helyes
döntés, és istentelenül megszenvedtem! Szóval ne emlegess csak nekem
könnyelműséget… - mondtam. - És most ne ellenkezz, a barátaid már várnak rád -
segítettem fel, átkaroltam derekát, s eltámogattam a pagodáig.

* * *