Megráztam a
fejem, és közelebb léptem Sesshomaruhoz. Kouga ajkai enyhén szétnyíltak, mintha
nagyon erősen töprengett volna, és közben résnyire szűkült tekintettel
méregetett. - Rajtad nagyon erősen lüktet a bűze - mondta.
- Valószínűleg két fojtogatás között arra is volt ideje, hogy rám tapassza
valahogy - feleltem vigyorogva, mire Sesshomaru lehajtotta a fejét, és ő is
mosolygott.
- Ó - jegyezte meg halkan Kouga. - És most merre van?
- Eltűnt, mikor Sesshomaru megjelent a színen.
- De… - vágott volna közbe a kutya, visszatérve korábbi vitánkhoz, de csípőre
tettem a kezem.
- Na - suttogtam fenyegetőn.
- Nem tudjátok, milyen irányba? - kérdezte a farkas, mintha észre sem vette
volna apró civakodásunkat.
- Észak - felelte tömören Sesshomaru. - Azaz most nem láttam, de más irányba
még soha nem menekült. Valószínűleg ezúttal sem.
- Kouga, ne üss rajta egyedül - fogtam meg a vállát komolyan.
- Ugyan már, Kari… - csettintett a nyelvével.
- Kouga - emeltem meg a hangom.
- Kari, ez a szörnyeteg lemészárolta a falkám tagjait. A testvéreimet…
- Tégy, ahogy akarsz! - csattantam fel. Kouga erős, de Naraku ellen nem lehet
puszta kézzel győzni. Én már csak tudom. Neki is a saját bőrén keresztül kell
tapasztalnia.
A farkas oldalra biccentette a fejét.
- Nyugi - paskolta meg a karomat, aztán arcon csókolt. Sosem csinált még
ilyet. Mikor egy-két évig a falkájával éltem (akkor még nem ő volt az alfahím),
egy ölelést nem bírt volna ki. Megváltozott, na.
- Vigyázz magadra, érted?
- Értem - vigyorgott, és már indult volna, ám visszafordult, egy pillanatig
nem tudta, hogy beszéljen-e, vagy sem, ám végül csak megszólalt. - Most köztetek
van valami? Szeretők lennétek, vagy mifene?
Magam részéről azt hiszem, rendesen pirulhattam.
- Ideje menned, agyarka - mondta felelet helyett Sesshomaru, mire Kouga
bevágott egy mindentudó fintort, aztán szélrohamként viharzott el.
Egy ideig némán bámultunk utána, majd a vállamra tette a kezét. Felé
fordultam.
- Farkasok is vannak a családodban? - kérdezte. Megráztam a fejem.
- Nem, nincsenek. De nem akarok a családomról beszélni - vontam össze a
szemöldököm, és nagyon nagy figyelmet fordítottam a botomra, hogy ne kelljen
Sesshomarura néznem.
- Miért?
- Ha válaszolnék, akkor már beszélnék magunkról. Nem akarok - feleltem
komolyan. Egy pillanatig még türelmesen meredt rám, aztán elfordította a fejét.
- Lassan pirkad, Tsukiakari. Pihenj le, hamarosan indulunk tovább - mondta
ridegen, és végigfeküdt a pázsiton, szemét már le is hunyta. Elhúztam a szám.
- Ilyenkor mi van? - fakadtam ki. - Adtam rá okot, hogy megint így viselkedj
velem?
Meg sem mozdult.
- Adtál rá okot, hogy másképp viselkedjek? - szólalt meg kisvártatva.
- Mi? - ráztam meg a fejem értetlenül.
Sesshomaru felült.
- Miért, hogy kellene viselkednem?
Már majdnem válaszoltam, de nem jött ki hang a torkomon. Csak én képzeltem
volna képtelenségeket abba a jelenetbe a ház előtt, az alkony narancsos
fényében? Ha Jaken nem szól közbe, akkor sem történt volna semmi? Ennyire bolond
lennék?
Sesshomarura néztem, megráztam a fejem, aztán ott, ahol voltam, jó kétméternyi
távolságban a szellemtől, a pázsiton leheveredtem. Lábaimat egészen felhúztam,
átkaroltam magam - nem láttam őt, háttal voltam neki; nem is bírtam volna
látni.
Igyekeztem elaludni, de képtelen voltam rá. Hallottam Sesshomaru egyenletes
szuszogását, esküdni mertem volna, hogy már rég elnyomta az álom, de nem akartam
a saját szememmel meggyőződni róla. Ébren voltam, mikor az első pacsirta
csicseregni kezdett, ébren voltam, mikor az éj sötétje szürkévé, majd naranccsá
és vörössé vált, ébren voltam, mikor a nap megkezdte aznapi hódítását, elűzvén a
Holdat, hogy csak este térhessen vissza. Igen, most éjjel telihold lesz - mikor
fénye a legerősebb, mindig furcsa dolgok esnek. Vajon ezúttal is így lesz?
- Ébredj - mormogta Sesshomaru, hallottam, ahogy magára csatolja vértjét, s
felköti kardjait. Frissen ugrottam talpra, sebemnek már alig lehetett nyoma;
teljes szellemként gyors gyógyulásra voltam ítélve. Szerencsére - ezt az utat
legalább nem kellett a kutya karjai közt töltenem.
- Sesshomaru nagyúr, a kastélyod ki lett csinosítva - jelentette büszkén
Jaken. Felmerült bennem a kérdés, hogy ezt mikor intézhette el a kis varangy, de
úgy döntöttem, nem érdekel különösebben.
- Nem érdekes. Nem megyünk a kastélyba.
- Micsoda? - sipákolt Jaken.
- Akkor hová? - kérdeztem nyugodt, csendes hangon.
- Naraku után - felelte.
- Naraku után - ismételtem. - És neked mi okod van Naraku után menni?
- A bolondját járatta velem. Ezt senki sem teheti - mondta rém komolyan.
- Azaz bosszút akarsz állni - állapítottam meg. - És mi lesz Inu Yashával?
- Miután legyőztem Narakut, ráérek vele foglalkozni.
- Szerintem alábecsülöd az öcsédet - fontam keresztbe magam előtt a
karjaimat.
- Szerintem pedig már mondtam, hogy nem akarok ezzel foglalkozni. Megölöm és
kész.
- Gratulálok - biccentettem gúnyosan. - És ha összefognátok Naraku ellen,
akkor mi lenne?
- Valószínűleg győzelmet aratnánk.
- És akkor számolj még velem, Mirokuval, Sangoval, Shippouval, Kougával is…
megölhetnénk.
- De Kari… - fakadt ki. - A lyukaskezű szerzetesnek csak egy tucat darázs
kell, és hatástalanná válik, a démonvadászt nem láttam még harcolni, de ugyan
mit tehet egy ember lány Naraku ellen? A rókaszellem… már megbocsáss, de
nevetnem kell, a farkasszellem érhetne valamit, de puszta kézzel… - nyitva
hagyta a mondatot.
- És mi van Kagoméval? Ki ő? Miért van velük? - kérdeztem.
- Kagome… Kagome valamiféle kiválasztott. Nyíllal és íjjal küzd, gyenge
fegyver, de… - elmerengett.
- De? - vontam fel a szemöldököm.
- De a vesszejeinek szent ereje van. Egyszer Narakut is megsebezte - mondta.
Enyhén szétnyíltak ajkaim.
- Hűha - bólogattam.
- Igen, de nem megbízható - rázta meg a fejét. - Túlságosan kötődik Inu
Yashához.
- Úgy érted, szereti.
- Igen, és bármikor kész lenne magát feláldozni érte.
- Ez nem olyan nagy hiba - húztam el a szám. Sesshomaru összevonta a
szemöldökét, egy ideig kutatóan fürkészte arcomat, mintha bármit kiolvashatna
belőle. Segítettem neki. - Én is képes lennék magam feláldozni másokért, pedig
még ember sem vagyok.
- Például?
- Kougáért. Jégvirágért. Mindenkiért, aki közel áll hozzám.
- Rendben, Kari. Állj ki értük. Mentsd meg őket. Áldozd fel magad, hogy ők
élhessenek. De kíváncsiságból kérdezd meg magadtól, hogy vajon erre ők is
képesek lennének-e érted.
Mélyet sóhajtottam.
- Induljunk, Sesshomaru - mondtam, mire mindketten a levegőbe emelkedtünk.
Kouga már messze járhatott, még a levegőben sem dolgozhattuk le könnyen nagy
hátrányunkat. Talán meg is halhatott már azóta, hogy elváltunk egymástól.
Hogy min merengtem fehér felhőpamacsok felett lebegve? Sesshomaru komor
jóslatán. Teljes mértékig biztos voltam benne, hogy Jégvirág bármit megtenne
értem. Van olyan őrült, mint én, egy magasztos cselekedetért, azért, hogy én
élhessek, eldobná magától életét. Ismerem, időtlen idők óta, ő az egyetlen, akit
igaz társamnak hihetek.
Kouga? Nem valószínű. Ha veszélyben látna, rárontana talán Narakura, de nem
miattam, a saját bosszúja éltetné. Sőt, lehet, megvárná, hogy végezzen velem,
hogy aztán tiszta küzdelemben győzhesse le.
És végül… igen, Sesshomaru. Rá gondoltam harmadikként. De hogy ő feláldozná
magát értem? Teljességgel ki van zárva.
- Meglepően hallgatag vagy - jegyezte meg halkan.
- Nem tudom, miből következtettél arra, hogy szószátyár lennék - feleltem. -
Nézz csak le!
- Igen, láttam már - mondta, ahogy a fák ágain szökellő Inu Yashára nézett,
aki mellett Kirara hátán Miroku és Sango kapaszkodott, mellettük pedig… igen,
Jégvirág is ott vágtatott, szelek szárnyán, hátán Kagoméval és Shippouval. Ahogy
jobban megnéztem, a szőre csapzott volt, és mintha sebek is tarkították volna.
- Mi baj? - kérdezte Sesshomaru.
- A… a társam… - kezdtem nehézkesen. Minek tették ki ezek szerencsétlent? Én
akármilyen csatát is jártam meg vele, sosem volt ilyen ramaty állapotban.
- A lódémon? - bökött rá.
- Igen. Teljesen… teljesen elhagyta magát.
- Ők ilyenek. Egész életükben egy személyhez kötődnek. Felelőtlenség volt
magára hagynod - fedett meg.
- Nem hagytam volna felelőtlenül magára, ha nem sebesítesz meg, illetve
rabolsz el - vágtam vissza mérgesen.
Egy fél pillanatra csendben maradt, aztán előre nézett, és arca eltorzult…
talán az undortól.
- Nézd!
Felpillantottam, és a déli napvilágot elsötétítő felhőt, förtelmes ködöt,
gennyes füstöt láttam magam előtt. Alant pedig… odalenn…
- Ó, nem… - nyögtem fel.
- Mi lelt?
- Az a falu… az a falu… - dadogtam reményvesztetten és kétségbeesve.
- Mi van vele?
Elgyötört arccal tekinthettem rá.
- Ez a szülőfalum…
Sesshomaru hunyorgott.
- Már csak a romjai. Sajnálom - pislogott.
- Nem, nem - ráztam meg a fejem. - Már jó nyolcvan éve megsemmisült. Akkor
indultam el magányos utamra, aznap, mikor…
Elcsuklott a hangom.
- Mikor?
Sesshomarura néztem.
- Az apám farkasszellem, az anyám pedig egy fagydémon. Viszont… hát… ami azt
illeti, az anyámat elcsábította egy éjszellem, talán az egyetlen, amelyik a
világon létezik. Nem az apám lánya vagyok, és amikor ezt megtudta, dühében
lerombolta a falut, anyámat pedig ki… kivégezte - suttogtam. - Aztán pedig
belevetette magát a lángoló falu tűznyelveibe.
- Tehát otthon és család nélkül maradtál - állapította meg semleges hangon a
kutya.
- Igen - bólintottam.
- Annak ellenére, hogy nem vagy farkas, Kouga elég szívélyesen viselkedik
veled.
- Mert apám engem nem gyűlölt. Elfogadtatott a falkájával, melynek akkor már
Kouga is tagja volt.
- Milyen szép története van minden egyes szellemfamíliának… - merengett el
Jaken. - Intrika, féltékenység…
- Hallgass, Jaken - utasította Sesshomaru. - Naraku ismerte ezt a
történetet?
- Nem - ráztam meg a fejem. - Ezt soha senkinek nem meséltem el… eddig -
vontam össze a szemöldököm. Hoppá.
- Pedig szerintem a helyszín a te kedvedért ez… - rám pillantott. - Kari, ez
lesz a végjátszma. Ma el fog dőlni - mondta komolyan, s lassan beértünk a gonosz
felhő bűvkörébe, a levegő mérges füstökkel volt teli.
- Tudom, Sesshomaru, tudom - húztam el a szám. - És félek, hogy nem lesz
tetszetős a vége… ó, ne! - kiáltottam fel, ahogy odalenn fényt láttam villanni,
majd elmosódott foltot, aztán újabb villanást… majd egy pillanatnyi holt
pillanat, és felismertem az arcokat. - Az Kouga! Sebesült… érzem a vére szagát!
- Ott pedig Naraku - bökött le a kutya. Nagyon közel jártunk, alattunk nem
messze Inu Yasha és csapata közeledett vészes sebességgel.
- És azok kik?
- Az egyikük Kagura, a szélboszorkány - mondta Sesshomaru érezhető undorral a
hangjában. - A másik pedig Kanna, maga a megtestesült üresség.
- És… kinek az oldalán állnak? - kérdeztem, ám amint a Kagurának nevezett
lány legyezőjét meglengetve erős támadást irányított a farkas felé, rájöttem.
- Ők Naraku inkarnációi.
- Inkarnációk? - értetlenkedtem.
- Azok - biccentett, aztán messzire lökött. - Vigyázz!
Fényes sarlók húztak el mellettünk, a szélboszorkány mosolyogva nézett felénk.
Pontosabban mosolyogva gusztálta Sesshomarut.
- Akkor… csatára fel! - reccsentettem meg a nyakam, aztán botomat magam elé
tartva, vad száguldással lódultam előre.
Velem egyidőben ordította el magát Inu Yasha, magasba emelve kardját, a
Tessaigát, és vele együtt Miroku és Sango indultak vad rohamra, a macskaszellem
pedig Kagomét vitte a hátán.
Naraku elégedett mosollyal az arcán pillantott fel rám, aztán kezével intett a
folyamatosan támadó Kagurának, ki erre összecsapta legyezőjét, és várakozóan
csípőre tette kezét.
Kouga elé érkeztem meg, Inu Yasha csapatával egyszerre, majd egy pillanaton
belül Sesshomaru is mellettünk állt.
- Te? - sziszegte Inu Yasha idegesen. - Nincs időm veled foglalkozni! -
ordított a bátyjára.
- Csitulj - intette csendre Sesshomaru. - Naraku most előrébb áll a listán,
mint te, öcsém.
- Helyes - biccentettem. - Egy pillanatra felejtsétek el az ellenszenveteket
- javasoltam, aztán Kouga felé fordultam, és legnagyobb meglepetésemre már más
kezdte ápolni. - Kagome? - ütköztem meg. - Ti… ismeritek egymást?
- Miért, talán ti is? - döbbent meg Kagome.
- Kari a… Kari a… - nyöszörögte Kouga.
- A rokona vagyok. Mondhatni - vontam meg a vállam.
- Ó… - jegyezte meg a lány. - És te jól vagy?
Épp válaszoltam volna, ám az az olyannyira ismert hang térített magamhoz.
- Elég a bájcsevelyből - mondta mézes hangján Naraku, és végigpillantott
rajtunk. Elismerem, csinos egyesület vagyunk: Sesshomaru és Inu Yasha, a
kutyaszellemek, Kirara és Kouga, a macska- illetve farkasszellem, Miroku és
Sango, a szerzetes és a démonvadász, Kagome, a távoli világból érkezett lány,
Jaken és Myoga, jelen pillanatban, igaz, egyiküket sem látom, Shippou és a
szeretett Jégvirág, a róka- és a lódémon, valamint jómagam, a Kulcs Őrzője, a
holdszellem. - Akárhogy is… szépen összegyűltetek.
- Jó sok ellenséget szereztél magadnak, Naraku - köpte felé Inu Yasha.
Naraku megvetően elvigyorodott.
- De sajnálatra méltóan, ma mindannyiótokra halál vár - jelentette be
kegyesen.
- Nem vagy elég erős, Naraku, még a csatlósaiddal sem. Nem bírhatsz el
velünk, magad is tudod. Jöjj, halj meg becsülettel - mondtam, mire felkacagott,
fekete hajába belekapott a szél.
- Ó, Tsuki… tévedsz, mint már oly sokszor tévedtél életed során. Nézd - emelt
fel egy apró gyöngyöt, melynek a színe pillanatról pillanatra változott, mintha
örök háború dúlna benne.
- Mi ez? Miben befolyásolhat ez bármit is? - vontam össze a szemöldököm.
- Az ékkő! Hát összegyűjtötte a szilánkokat! - sápadt el mellettem Inu
Yasha.
- Nézzétek! Néha mintha vörös lenne - jegyezte meg Kouga.
- Az ékkő tisztaságán lassan felülkerekedik Naraku romlottsága! - állapította
meg Miroku. Továbbra sem értettem, miről van szó, de sebaj.
- Ugyan szerzetes… romlottságot emlegetsz, amikor a hatalom színtiszta
megnyilvánulása áll előtted! - kacagott ő, lilás ködbe burkolózva, részleteiben,
mozdulataiban, beszédében sem emlékeztetve arra, akiért egykor egy világot
feladtam volna. Öltözéke nemesnek tűnt, és finom selyemből volt szőve, mintha
Japán legjobb mesterei készítették volna. Mozdulatai nem árulkodtak immár semmi
határozatlanságról és óvatosságról, mint egykoron, az indulat mellett valami
félelmetes erő sugárzott belőle. És a beszéde… nem tévedtem. A beszéde
ugyanolyan, mint akkor volt. Behízelgő, nyájas, szirupos. De míg akkoriban a
gyönyört ajánlotta hangja, addig most ilyen kedvesen tudná átvágni bárki torkát.

- Nem, Naraku. A hatalom, az erő a véredben kell, hogy legyen. A te hatalmad
viszont nem a tiéd - mondta Sesshomaru. - Csak azoknak a szellemeknek
köszönheted, akiknek a véredet ajánlottad. Ám az eszedbe sem jut, hogy mi
történhet veled, ha a szellemeid már nem érik be a véreddel.
Meglepetten néztem a kutyára. Amit mondott… a szavai bölcsek voltak, bár
valószínűleg hasztalanok.
- Sesshomaru… - hallottam magam mellett Inu Yasha hasonló döbbenetét.
Narakura néztem: még mindig mosolygott, de ez már minden volt, csak nem
őszinte, arca megfeszült, ahogy összeszorította a fogait.
- Akárhogy is, most el kell szenvedned méltó büntetésedet - zárta le Miroku.
- Örök kárhozat lesz a sorsod - folytatta Sango.
- Bűnhődni fogsz azok miatt, akik neked köszönhették halálukat - morogta
Kouga.
- Mert az ő tüzük ég bennünk is! - kiáltotta Shippou.
- Halál rád - mondta komolyan Inu Yasha, mire Naraku kacagni kezdett. Fejét
hátravetve nevetett, valószínűleg elszánt alakulatunkon, kisebb eséllyel saját
kegyetlen jövőjén. Aztán elkomolyodott, végigmért minket, majd így szólt
Kagurához és Kannához:
- Induljatok.
Kagura felsikoltott, és előrendült.
- Sárkánytánc! - kiáltotta, majd meglibbentette legyezőjét, mire körülöttünk
táncoló forgatagok jöttek létre, szikladarabokat hasítva ki a szikes talajból,
megkavarva a gonosz felhőt. A portól alig lehetett látni valamit, a levegőbe
emelkedtem, onnan néztem körül.
Bár ne tettem volna!
Száz meg száz szellem és lidérc közeledett, hihetetlen sebességgel, ki tudja,
honnan. Lepillantottam - Kouga már parázs csatába is elegyedett Kagurával, a
többiek még egyelőre a forgószelekkel küszködtek, egyedül Sesshomaru állt ott
magányosan és büszkén, mint egy nemes kőszobor -, aztán előrelendültem, szemben
a szellemekkel, a szél fütyült a fülembe. A szellemek izzó, gusztustalan
kavalkádja felé tartottam a kezemet, és elordítottam magam:
- Hold gyilkos örvénye! - vakító, négyágú spirál indult útjára, mely egy
hatalmas csapássá egyesült, berobbanva a szellemek közé vagy húszat
megsemmisítve. Ám a többiek céltudatosan kerültek egyre közelebb, és lassacskán
gyűrűjükbe olvadtam. A többség rólam tudomást sem véve csapott le az odalent
küszködőkre, néhányuk azonban jobbnak látta a velem való közelharcot, egyikük
farka ostorként csapott meg, és csavarodott a karomra.
Őt közelebb rántottam, majd valahol a szeme és a szája között ököllel
eltaláltam, enyhülő szorításából könnyen lehetett szabadulni. Megpördülve öt
különböző szellem nézett velem farkasszemet, a Hold jégsugarát segítségül hívva
küldtem fagyos hulláikat a mélybe, majd magam is a föld felé közeledtem, lévén a
többieknek talán szükségük lehet a segítségemre.
Ahogy egy nagyobb szélviharon átjöttem, Sango bumerángja robogott el a fülem
mellett, a lány mintha felém kiáltott volna egy „bocsi”-t, de nem volt időm rá
felelni, mert a tarkómat eszméletlen csapás érte. Enyhén becsapódás-szerűen
értem földet, hason feküdtem a törmelékes, néhol már véres talajon. Felnyomtam
magam, megráztam a fejem. Árnyék vetült testem köré, kissé dermedve fordultam
hátra, de mire szembesültem volna leendő ellenfelemmel, már egy kard által ketté
lett hasítva, s darabjaira hullott. Sesshomaru állt mellettem.
- Legyen áldott a kardod, Sesshomaru! - hebegtem, aztán talpra szökkentem.
- Valóban jó penge a Toukijin - biccentett.
- Sesshomaru! - sikoltottam fel, majd leterítettem a szellemet,
összeszorított fogakkal fohászkodtam valami megnevezhetetlen istenségnek, hogy
azért a felénk közeledő féreg tőrnyi fogai ne az én hátamba álljanak, hanem
keressenek maguknak helyet inkább a szikes talajon. Mögülünk becsapódás orkánja
robbant, törmelékek és húscafatok zuhantak rám, végig a gerincem mentén.
Elhajoltam Sesshomarutól, bár tekintve, hogy még így is rajta feküdtem, ez egy
semmis mozdulattal ért fel.
- A csata közepén inkább ne álljunk le társalogni, nagyuram - mondtam neki,
és lekászálódtam róla. Segítő jobbomat nyújtottam felé, gondolván, úgy sem
fogadja el, legnagyobb meglepetésemre azonban belekapaszkodott, s egy elegáns
mozdulattal felállt.
- Élünk, nem? - felelte könnyedén, aztán a magasba szökkent. Bambán bámultam
utána, s csak az térített magamhoz, mikor valami felhasította a felkaromat, s
körülöttem felszaggatta a szikes talajt.
Megfordultam, s Kagurát láttam magammal szemben.
- Ó… a szélboszorkány - állapítottam meg gúnyos mosollyal.
- Nocsak… egy holdszellem - felelt hasonló kelletlenséggel. - A Kulcs Őrzője,
ugyebár.
- Ugyebár - biccentettem. - S egyúttal a végzeted, Kagura - hajoltam meg
enyhén, aztán a levegőbe emelkedtem. Éreztem, most jött el az ideje, hogy
megmutassam valódi erőmet.
Testem megnyúlt: nem túlzottan; alig 170 centis magasságom kétméteresre
húzódott, tagjaim meghosszabbodtak, hajam egyszerűen örvényként kezdett
kavarogni. Nem volt itt a Hold, hogy segítsen… viszont előző éjjel gyűjtöttem
belőle annyi erőt, hogy immár a magam lábán is megálljak. Bőröm megtelt fénnyel,
ragyogtam, a ruha lemállott rólam, csupán csípőmön és mellkasomon maradt belőle,
hajam viszont jótékony fedélként úszta körbe testemet.
- Nahát - húzta el a száját lekicsinylően Kagura, ami nagyon hatásos lett
volna, ha közben nem remeg a hangja. Megemelte legyezőjét, s felkiáltott. -
Pengetánc!
Vakító fényű sarlók indultak útjukra, könnyedén húzódtam előlük félre, s egy
lágy félmosollyal jutalmaztam a próbálkozását. Kezemmel egy kört írtam le magam
elé a levegőbe, melynek nyomán izzó fénykarika lebegett előttem, megfogtam, mire
ezüstös dárdává alakult.
- Kristályszurony! - indult el kezemből, még a levegőben megsokszorozta
önmagát, hogy aztán tomboló viharként csapjon le a szélboszorkányra. Kagura
szemei nagyra nyíltak, s kétségbeesve húzódott legyezője mögé, ám az egyik dárda
loccsanva csapódott a lábába.
Szikrázó tekintettel meredt rám, ám éreztem, nem tarthatok szünetet, különben
rajtavesztek.
- Hold jégsugara! - kiáltottam, s sebesen repültem felé, kezemet
meglendítettem, ám csapásomat hatástalanította legyezőjének egy suhintásával, s
máris ellentámadásba ment át, sárkánytáncot kiáltva kerültem egyszerre tucatnyi
forgószél karneváljának közepére.
Magamban elmormoltam pár szót, karjaimat a magasban érintettem össze, s forogni
kezdtem, számomra úgy tűnt, mintha egy helyben állnék, ám az általam felkavart
örvények a Hold erejének segítségével megszűntették a szélboszorkány
fuvallatait.
Ismét farkasszemet néztünk, mindkettőnk a következő lépésen agyalt, mikor
reményvesztett sikoly borzolta végig a kietlen ezúttal sűrű sokaságát.
- Miroku - suttogtam, aztán felemelkedtem, s kutató tekintettel vizslattam a
lenti zűrzavart, fél füllel hallva csak, ahogy a szélboszorkány a nevemet
átkozza, és gyávának meg miegyébnek titulál. - Türelem, Kagura - mondtam halkan,
talán inkább csak magamnak. - Téged is elér még a vég.
Észrevettem Sangot: épp heves párbajba keveredett egy jóindulattal még
emberszerűnek nevezhető démonnal. Ha már épp arra jártam, egy könnyed
mozdulattal felhasítottam az oldalát, így a lány könnyedén végzett vele.
- Sango, Miroku veszélyben van! - fordultam még meg, de ezt talán nem kellett
volna, lévén így alig tudtam megállni egy előttem tornyosuló, böhömnagy féreg
előtt. Kitátotta pofáját, mire szájából zizegő rovarok százai tolultak elő.
- Hold gyilkos örvénye! - szóltam, mire a rovarszerű lények darabjaikban
hullottak a földre. Sietve a lény pofájához emelkedtem, majd undoromat legyőzve
a szeme környékére nyomtam karmaimat, hogy aztán a Hold jégsugara dermessze meg
a lény testét.
Úgy hagytam lefagyva, s már szálltam is tovább, ám hallottam, ahogy Sango
Csonttörőt kiált, aztán roppanás, majd a féreg darabjaira hullott szét.
Aztán egyszeriben megpillantottam Mirokut: egy tűzdémon előtt feküdt, karja
valami rettentő furcsa szögben hajlott el, arcán a kín tükröződött.
- Csonttörő! - sikoltotta mögülem Sango, bumerángja meglódult, s elementáris
erővel szelte a levegőt, ám ahogy a tűzdémon testéhez ért, nagy lángra lobbanva
égett hamuvá. - Miroku… - nyögte kétségbeesve Sango.
- Vidd el innen - utasítottam. - A démon az enyém.
- De… - tiltakozott volna.
- Csináld! - csattantam fel, aztán fejemet felvetve néztem szembe a tűz
megtestesülésével. Testét mintha parázs alkotta volna, belülről pedig örök láng
égette. - Nem szánalmas, hogy egy szerzetessel ilyen sokáig birkózol, minden
szikra ura? - szóltam hozzá.
- Az a szánalmas, hogy szellem a szellemmel egy egyszerű ember élete miatt
küzdene - felelte, hangja mintha egy robbanó lángoszlop lett volna.
- Ezt úgy értsem, hogy megtagadod a küzdelmet? - biccentettem oldalra a
fejem, mire arcán széles vigyor terült szét.
- Hogy megtagadni? Hm… - mintha kuncogott volna. - Ugyan, holdszellem. Egy
ilyen korcs legyőzése nekem semmibe sem kerül.
- Kérlek - vontam meg a vállam. - De mielőtt belekezdenénk, ne feledd, hogy
bennem egy fagydémon és egy éjszellem vére folyik. Korcs-mivoltom pedig inkább
előny, mintsem gyengeség - mondtam mosolyogva, és a szemem sarkából láttam, hogy
Sango már elég messzire elcipelte Mirokut.
- Túl sokra tartod magad, holdszellem. Túl sokra. Ez lesz majd a veszted.
- Talán igen - húztam össze a szemöldököm. - De ez nem most fog
bekövetkezni.
Erre csak felmorrant, aztán nekem rontott. Valóban erős volt és gyors,
tűzsarlókat lövellt felém, alig tudtam elhajolni, egyik pengéje megpörkölte a
hajam végét. Támadása heves záporként ért, jobbról balról küldte felém a
csapásokat, fáradhatatlanul és megállíthatatlanul nyomult előre, én pedig csak
szerencsétlen áldozatként hátráltam, egészen addig, amíg jobb öklével arcon nem
ütött. Repültem - hosszan és nem szívesen, földet érésem korántsem volt
kellemes, arcom égett ott, ahol eltalált. Feltápászkodtam, de még magamhoz térni
sem volt időm, máris újra előttem volt, és egyre-másra eresztette rám csapásait.
Megint eltalált, ezúttal gyomron csapott, újra a földre kerültem, de ezúttal egy
hatalmas ugrással mellettem termet, karmait megfeszítve kívánt a földhöz
szegezni. Kínomban ezüstbotom végét döftem mellkasába. Teste megremegett,
tántorogva hátrált el tőlem, majd egyszeriben semmivé vált.
Döbbenten néztem fel: Kouga állt felettem, büszkén és elégedetten.
- Üdv, rokon - mosolygott, aztán enyhén rémült arcot vágott, ahogy felálltam.
- Hűha - jegyezte meg. - Tehát át tudsz alakulni.
- Át - ismertem el, s arcomhoz értem ott, ahol a tűzdémon ökle ért.
Felszisszenve húztam el a kezem a sebtől: éreztem, hogy a széle megpörkölődött,
s azon merengtem, hogy vajon a szellemalakban szerzett sérüléseim megmaradnak-e
alapállapotomban is.
- Félelmetes - mért végig Kouga. - Ez igen, Kari.
- Köszönöm. A démont is - tettem hozzá, aztán egyszeriben csak elborzadt
Kouga arca, ahogy mögém pillantott.
- Inu Yasha! - ordított fel, és félrerántott. Megfordultam, mögöttem a
félszellem állt, kardját újabb csapásra emelte.
- Nem megmondtam már, hogy hagyj engem ezzel a karddal? - fakadtam ki, mire
döbbenten meredt rám.
- Tsu… Tsukiakari? - kérdezte óvatosan.
- Igen, palotapincsi, van itt még egynéhány szellem, de látom, megvan a
képességed, hogy mindig a leghelytelenebb döntéseket hozd meg azt illetően, hogy
kikre sújts le az átkozott pengéddel - sziszegte a farkasszellem.
- Engem te csak ne hívj palotapincsinek, te bolhabusz! - szorította ökölbe a
kezét Inu Yasha.
- Kit neveztél bolhabusznak, tetűtábor csivava? - morogta Kouga.
- Elég legyen - szólaltam meg. - Van jobb dolgunk is. Inu Yasha, hol van a
bátyád? - kérdeztem, mire a tekintete szikrákat szórt.
- Te is idegesíteni akarsz? - csattant fel, ám mikor csak komolyan bámultam
rá, megvonta a vállát. - Láttam nem olyan rég. Majdnem engem csapott le egy
bogár helyett.
- Talán szándékosan - merengett el látványosan a farkasszellem.
- Kouga - morogtam fenyegetőn.
- Jól van, jól van - rázta meg a fejét.
- Egyáltalán mit érdekel téged Sesshomaru? És hogy kerültél mellé? - nézett
rám rosszallóan Inu Yasha, meg sem hallva a farkas előbbi kijelentését.
- Hosszú - mondtam kisvártatva. - Jégvirág?
- Mi? - értetlenkedett a félszellem.
- Lódémon. Velem volt - célozgattam szeretett hátasomra.
- Talán Shippouval - vonta meg a vállát, aztán felkiáltott. - Vigyázz!
Megfordultam, ujjammal egy kis kört írtam le a levegőbe, majd ennek közepébe
illesztettem a tenyerem, mire vibráló pajzs jött létre: a támadó szellem
nekicsapódott, és vérével terítette be. Kezemet ökölbe szorítottam, mire a pajzs
eltűnt.
- Hm, ez nem volt rossz - biccentett Inu Yasha.
- Azzal, hogy így harcolok, olyan képességek nyílnak meg előttem, amiket
általában képtelen vagyok használni - mondtam. - Vigyázzatok egymásra… és ne
vitázzatok - kértem őket, aztán felugrottam, s ezúttal Kagura után kutattam. Nem
volt nehéz megtalálni: a szellemcsorda nagyja ugyanis már elhullt, így a véres
hús- és csontkupacok közt már alig maradt valaki életben. Nem olyan messze épp
Sesshomaru döfött le egy nagyra nőtt sáskát, a közelükben Kirara és Jégvirág
küzdöttek egymás oldalán, velük Shippou és Kagome. Inu Yasha és Kouga hátukat
egymásnak vetve harcoltak valamilyen nagyhatalmú szellem ellen, ki már nagyon a
végét járta, kicsit arrébb pedig Sango kevert le egy óriási laskát Mirokunak.
Megcsóváltam a fejem, aztán végre kiszúrtam Kagurát, ahogy egy szikla tetején
áll, és épp engem fixíroz, oldalán a tükrös kislánnyal. Hogy is nevezte
Sesshomaru? Kannának, igen, Kanna a neve. Idáig lehetett érezni a belőle sütő
ürességet, a bőröm is beleborzongott.
Aztán visszaereszkedtem a földre, ahol a többiek nagyjából összeverődtek már.
Sesshomaru tőlük kicsit távolabb állt, én pedig mellette jelöltem ki helyemet.
Furcsa volt, hogy ezúttal ő néz fel rám.
- Kellemes szellemalak - jegyezte meg, egy félmosollyal jutalmaztam. Ahogy
végigmértem a csapatunkat, kissé megszeppentem: a szerzetesnek eltört a karja,
és nagy seb tátong a lábán is, Sango alig bír állni, és amilyen görnyedve tartja
magát, olyan, mintha bordája tört volna. Kagome karját fogva piheg, blúza szinte
átázott a vértől. Kouga akár egy zúzódás-gyűjtemény, de ő jól bírja. Inu Yasha
mellkasán hatalmas vágás ékeskedik, de mintha meg se kottyanna neki. A ló- és
macskaszellem egyaránt tele sebekkel, Shippounak az arcán virít hosszú metszet.
Sesshomaru olyan, mint aki most jött haza egy frissítő sétáról, semmi jele
annak, hogy harcolt. Én meg… a karomra lassan rászáradt a vér, szellemalakban
még gyorsabban gyógyulok, mint amúgy.
- Látom, jól tudtok együttműködni - állapította meg Naraku. - Sajnálatos,
hogy silány alakulatotok nagy része harcképtelen - mondta tettetett
együttérzéssel. - És még inkább az, hogy immár valóban végetek.
- Csak ne járna annyit a szád, Naraku, mindjárt nagyobb hatalmad lenne -
sziszegte Inu Yasha. - Kiállsz hát ellenünk magad, vagy tartogatsz még valamit?
Naraku arcán apró félmosoly jelent meg, tekintete egy pillanatra rám villant.
Akaratlanul közelebb húzódtam Sesshomaruhoz, mire arcán a döbbenet, a felismerés
és az elégedettség egyvelege játszott. Szemeit visszavezette Inu Yashára.
- Kellemesebb lenne a páholyból végignézni pusztulásotokat, de úgy gondolom,
egy ilyen alkalmat csak nem szalaszthatok el… életem végéig bánnám - kacagott
fel, aztán a széttárta karjait, kimonója szárnyként lebegett körülötte, s
egyenesen Inu Yasha felé repült. Bennakadt a levegő tüdőmben, ahogy elnyúlt a
pillanat: láttam, ahogy a félszellem a magasba emeli kardját, motyogott valami
szelekről. Naraku már szinte az orra elé ért… ám mikor Inu Yasha lesújtott a
Tessaigával, Naraku egyszeriben irányt váltott, s mielőtt kapcsolhattam volna,
egyszerűen elsöpörte mellőlem Sesshomarut.
Hirtelen körvonalazódott bennem Naraku sötét terve, hogy mégis mire
gondolhatott, amikor felénk pillantott. Összeszorítottam a fogaimat, aztán
karomat csapásra emelve fordultam utánuk, hogy megsemmisítsem azt a mocsadék
félszellemet, ám egy pillanat alatt szélviharok tucatja vett körbe.
- Kagura, hogy lennél átkozott - sziszegtem, aztán megfordultam, egy végtelen
hosszú pillanatig a szélboszorkány szemébe bámultam. Tekintete vörösen izzott,
testében gyűlölet tombolt. Gyűlölet… de vajon ki iránt? Nem, ezek a szemek nem
engem utáltak, nem az én nevemet átkozták a nap és az éj minden percében… de
akkor kiét?
És megvilágosultam. Kagura nem lenne hát feltétlen hűséges Narakuhoz? Miért
harcol akkor? Arcomon széles mosoly terült szét.
- Mi tetszik annyira, Kulcs Őrzője? - vont kérdőre.
- Tetszeni… - merengtem el. - Nem, Kagura, nem tetszik, inkább csak
ironikusnak találom.
- Miről beszélsz, holdszellem? - biccentette oldalra a fejét, s összecsukta
legyezőjét, kezével dobolt rajta.
- Szívből utálod, ugye? - kérdeztem.
- Te… - hangja fenyegetőnek hatott.
- Pedig ő hozott létre, neki köszönheted az életed - folytattam. - De magához
köt, és nem ereszt. És ezért ki nem állhatod, és örülnél a halálának - arca
rezdüléseiből oly könnyen lehetett olvasni!
- Meglakolsz! - kiáltotta, és széttárta legyezőjét, két mozdulatot tett vele,
mire egynéhány szellem életre kelt mellettem.
- Uh, hogy az a… - nyögtem fel önkéntelenül, aztán egy mellettem heverő
kardot a magasba rúgtam, s markolatát elkaptam. A kard érintésére mintha valami
rejtélyes erő töltött volna meg, a fekete penge egyszeriben kifehéredett, s
ragyogni kezdett. Elvigyorodtam: a Hold ereje mire nem képes?
- No lám, megtaláltad Kint - húzta el a száját Kagura.
- Mi? - kérdeztem vissza, közben pedig lesújtottam egy szellemre, egész
könnyen porladt szét.
- A kard… egy farkasszellemé volt egykor - merengett el.
- Hogy egy farkasszellemé? - eresztettem le egy pillanatra a karomat, ahogy
valami emlékkép megrohant. Bambultam, nem vettem észre a támadó szellemet, csak
késve ugrottam félre, arcomat végigmarta, visszakézből azonban botommal
leütöttem, majd keresztüldöftem.
- Valami szerencsétlen flótásé, akit csalt az asszonya, aztán meg itt hamvadt
el a teste, ugyan mit érdekel? - tette csípőre a kezét, s látványosan unott
arccal figyelte harcomat, pedig a szellemei már igencsak vesztésre álltak.
És igen, valóban, egy farkasszellemé volt a kard. És már azt is tudtam, kié…
apám kardja volt. Új erővel telve suhintottam egyet, mire a maradék három
szellem is darabokban hullott a földre.
- Apám kardja - néztem végig a pengén átszellemült arccal, aztán pillantásom
Kagurára villant. Alig észrevehetően lépett egyet hátra. Elmosolyodtam, majd
előreszökkentem, a Kin pengéje alig hajszálnyira suhant el a szélboszorkány
nyaka mellett. Meglegyintette legyezőjét, mire fényes sarlók pattogtak végig a
szikes talajon, de az is mit érdekelt már engem! Előretartottam kezem, s
felkiáltottam: - Hold jégsugara!
A vakító csóva útjára indult, Kagura képtelen volt az útjából elállni… azonban
arcán az elégedettség mutatkozott, ahogy arrébb lépett, s háta mögül Kanna
bukkant elő, tükrét felém tartva.
- Jaj, ne - nyögtem, aztán kétségbeesve tartottam magam elé a kardot tartó
jobbomat, védekezvén visszacsapó támadásom ellen. Talán szerencsém volt: nem
dermedtem meg, akár az iszapdémon még a kis csapattal való találkozásomkor,
csupán karom vált teljesen érzéketlenné, ernyedten lógott oldalamon, s apám
pengéje kihullott belőle.
Kagura ismét előlépett, arca gúnyos volt és büszke.
- Támadj csak - cukkolt.
Leguggoltam, szememet le nem véve a szélboszorkányról, s bal kezemmel
felvettem a kardot. Kissé kényelmetlen volt egyszerre a botot és ezt is tartani,
lévén így egyiket sem tudtam használni, és még legegyszerűbb támadásaim sem
jöhettek szóba. Kínos helyzet.
- Ezt verd vissza! - csattant azonban egy hang Kagura háta mögött. A
boszorkány döbbenten pördült meg, s hogy elállt előlem, már én is láttam, mi
történik: Sango nyisszantotta el egy karddal Kanna torkát.
- Istenek - szorítottam össze a szemem, s fejemet is félrefordítottam.
Viszont akármennyire is igyekeztem nem tudomást venni a történtekről, hallottam
a fröcskölő, spriccelő vért, éreztem a szagát, fülemben ott csengett az
élettelen test tompa puffanása és Kagura eszelős sikoltozása. Akármennyire is
volt gonosz vagy üres Kanna, mégis csak egy gyerek volt. Én pedig nem akartam
látni, ahogy fehér haja és ruhája vértől válik lucskossá, nem akartam
végignézni, ahogy elhagyja az élet.
- Kanna! Húgom! - visszhangzottak Kagura sikolyai, aztán felemelte Kanna
testét (istenekre, láttam, ahogy a karján végigcsorog a vére, s ujjairól hullik
cseppenként a szikes talajra, istenekre, miért?), hajából kihúzta a fonatát
ékesítő tollat, mely hirtelen megnőtt, majd felszökkent rá. A magasba
emelkedtek, s már a szelek szárnyán szálltak.
Oldalra pillantottam, s azt vettem észre, hogy Kagome célba veszi őket
nyilával.
- Kagome, ne! - kiáltottam, de ekkor útjára indult a Szent Nyílvessző, s
halálpontosan találta el Kagurát. Messze jártak már: s csak annyi látszott, hogy
zuhannak, egyre és egyre gyorsabban, majd eltűntek egy közeli domb alatt.
Kagome riadt arccal nézett rám, ám Miroku a vállára tette a kezét, és
helyeslően biccentett. A lány azonban lesütötte a tekintetét.
Hirtelen ordítás zaja térített magamhoz, és zökkentett ki a sokkból, eszembe
juttatva, hogy mi is történik körülöttem. Jobbra fordultam, a hang irányába, de
csak egy sötét forgatagot láttam, melyből Kouga repült ki, karját szorongatva,
arcán eltorzult kifejezéssel, s érkezett keményen a hátára.
- Kouga! - suhantam oda hozzá.
- Erős… nagyon erős - nyöszörögte folyamatosan.
- Kouga! Kouga! - szólongattam.
- Nagyon erős… nagyon, nagyon - ismételgette.
- Nincs magánál - mondta Sango.
- Kouga… drága Kouga - karoltam át, fejét önkéntelenül a vállamra hajtotta,
én pedig ringattam, mintha a testvérem lenne. Végül is majdnem az volt. - Kouga…
istenekre, Kouga… - suttogtam.
Egy szellemnek keménynek kell lennie. Minden pillanatban. Egy szellem nem lehet
gyenge. Nem adhatja át magát az érzelmeinek. Egy szellemnek ésszel kell élnie.
Egy szellem nem könnyezhet csak úgy. Nem viselheti meg egy gonosz kislány
kivéreztetése, vagy nem vér szerinti rokonának kínja. Egy szellem nem sírhat
csak úgy. Egy szellemnek küzdenie kell.
- Egy szellemnek küzdenie kell - mondtam ki hangosan. Megcsókoltam Kouga
homlokát, s végigsimítottam arcát. Felnéztem a többiekre. - Vigyázzatok rá. Ha
magához is térne, ne engedjétek a harc közelébe.
- De Kari, egy farkas… - tiltakozott volna Miroku.
- Rendben - biccentett elszántan Kagome, s láttam, ahogy egy kínkeserves
pillantást vet a sötét felhő felé, mely egyre vadabbul és vadabbul kavargott,
olykor-olykor villámnyalábok cikáztak ki belőle. Az én ábrázatom is hasonló
lehetett… kik voltak ott? Inu Yasha. Sesshomaru. Naraku.
Mélyet sóhajtottam, majd határozott léptekkel indultam a forgatag felé. Jobb
kezembe vettem a kardot; már egész jól tudtam mozgatni.
- Tsu… Tsukiakari… - nyöszörögte Kouga. Megtorpantam, és hátrafordultam.
- Kouga, kérlek ne.
- Ne menj oda… ne menj… - suttogta kínok között. Nem, ez nem lehet. Nem csak
a karja sérült…
- Miroku, Sango, lássátok el a sebeit! - mondtam.
- Könyörgöm - nyögte Kouga. Nem tudom, hogy maga a szó, vagy a fájdalom tette
nehezebbé beszédét.
- Nem, Kouga - ráztam meg a fejem, aztán elmosolyodtam. - Nézd: ez itt apám
kardja. Érzem, van remény.
A farkas arca is enyhült valamelyest.
- Apád nagyszerű farkas volt - suttogta reszelős hangján. - Talán tényleg
nincs még veszve minden.
Bólintottam, aztán elindultam. Nem repültem. Nem szaladtam. Méltósággal és
erőteljesen érkeztem meg a felhőhöz.
Eressz be, Naraku. Eressz be.
Felemeltem a kezemet, hogy ajtót nyissak a felhőn… érintése égette tenyeremet,
visszarántottam kezem.
Eressz be, te átkozott.
Határozottabban léptem előre, ám ekkor egy ütés taszított ki, s lökött
messzire. Nem estem el, csupán talpamon csúsztam.
Eressz be, te utolsó szemétláda, különben álmodban öllek meg.
Felemeltem apám kardját, s belehasítottam a forgatagba, mely szakadt
függönyként nyílt szét előttem, ám ahogy beléptem, már újból össze is zárult. A
legrettenetesebb a csend volt. Miért volt csend?
Semmit sem láttam. Amerre néztem, körbevett ez a füst, ez az otromba méreg,
Naraku szennye.
- Naraku - szólaltam meg, hangom borzasztó furcsán visszhangzott.
- Mondd, kedvesem - hangja mindenhonnan szólt, nem tudtam, merre lehet.
- Hol van Inu Yasha? - kérdeztem.
- Hm… ugyan már, Tsuki. Tudom, hogy a tisztavérű szellem sorsa jobban érdekel
- felelte mosolygósan. Még mindig nem láttam semmit.
- Hol vannak? - ismételtem fenyegető hangon, közben magasra emeltem a kezem.
- Meglátod - kuncogta, aztán egyszeriben megszűnt az engem övező sötétség, s
csak annyi maradt, mely a külvilágtól elválasszon.
Ajkam enyhén szétnyílt, szemeim tágra nyíltak, kezem ökölbe szorult… torkomban
ismeretlen erő szorongatta. Egy szellem nem lehet gyenge. Egy szellem nem
könnyezhet… nem könnyezhet… nem… nem könnyezhet csak úgy.
A levegő remegve tolult be ajkaimon.
A szikes talaj egészen beitta már a kiömlött vért. Mintha eső járt volna erre…
rengeteg volt a vér. Valószerűtlenül sok. Két test feküdt a földön. A távolabbit
szinte teljesen beborította a vörös folyadék, arcán a kín játszott, szemei
fennakadtak, keze görcsösen szorongatta sebét, mely hatalmasan, éhesen tátongott
mellkasán. Másik sebéből, a torkán levő metszetből még mindig bugyogott a vér.
A közelebbi alak más volt. Bár gyomrán át látni lehetett a talajt, mégis… ha ez
nem lett volna, olybá tűnhetett, mintha csak aludna, egy kellemes nap után
lepihent volna.
- Sesshomaru - guggoltam le hozzá, kezemmel végigsimítottam fehér haját.
Megfogtam a kezét - még meleg volt. - Sesshomaru - súgtam, s éreztem, ahogy
forró könny csordul végig az arcomon.
- Ugyan, Tsuki. Hisz’ egy szellem nem könnyezhet csak úgy - kacagta Naraku.
- Ezt a baromságot is te mondtad - vetettem a szemére.
- És vajon engem megsirattál volna? - kérdezte gúnyosan.
- Soha - feleltem.
Sesshomaru keze megremegett. Életben lenne?
- Kari… Kari… - suttogta.
- Sesshomaru, itt vagyok - értem finoman arcához. Kezét az enyémre tette.
- Kari, bosszuld meg az öcsémet - kért.
- Az öcsédet? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen. Bosszuld meg! Kérlek - mondta halkan, aztán kinyitotta szemét, és rám
meredt. - Gyönyörű vagy, Kari. Te vagy a Holdfény. Te magad vagy az -
mosolyodott el.
- Sesshomaru, én…
- Csitulj - intett csendre. - Ne mondj semmit, amit megbánhatnál. Csak állj
ki… állj ki értem… és magadért - biztatott, aztán szemei lecsukódtak, és
mellkasa nem mozgott többé.
- Sesshomaru… Sesshomaru… - szólongattam. - Sesshomaru… Sesshomaru…
- Ez rettentően meghatott - mondta Naraku, majd kibontakozott a sötétségből.
Nem néztem fel rá, csak a kutyaszellemet néztem, akit eleinte úgy rühelltem. -
Ám most végre eljött az ideje, hogy bevégezzem azt, amit elkezdtem. Végzek
veled, Tsuki. Aztán pedig az emberekkel is.
Még mindig nem figyeltem rá, ujjaimmal végigcirógattam Sesshomaru arcát, és
mikor a homlokán levő holdsarlóhoz értem, ráeszméltem, mit kell tennem.
Felálltam, egyenesen, mint egy büszke szobor, s botomat magam elé emeltem.
- Mi lelt, Tsuki? - kérdezte enyhe döbbenettel Naraku.
- Csupán megismertem létem értelmét, feladatom lényegét, küldetésem célját,
képességem titkát - feleltem mosolyogva.
- Hogy? - vonta össze a szemöldökét.
- Talán megrémültél, Naraku? - kérdeztem, aztán felkacagtam. Nevetésem
tébolyultnak és zavartnak hatott, de talán már valóban az őrület szélén álltam.
A botot elkezdtem pörgetni magam előtt, egyre gyorsabban és gyorsabban, vége
egyre nagyobb és nagyobb örvényt kavart.
- Mit művelsz? - nyögött fel kétségbeesve.
- A Kulcs Őrzője vagyok, Naraku… ez a Kulcs pedig… Kulcs az időhöz - feleltem
átszellemülten.
- Semmit sem érsz vele! - rivallt rám.
- Ó, dehogynem - feleltem mosolyogva, s kezemet mellkasa felé nyújtottam. Az
örvény egyszerűen kikapta kezéből az ékkövet, és az enyémbe röppentette.
- Neee! - sikoltott fel, mire elmosolyodtam, és éreztem, ahogy megváltozik
körülöttem minden, szédülés tört rám, le kellett hunynom szememet. Mikor
kinyitottam, megint Sesshomaru mellett álltam, velünk szemben Naraku.
- Csak ne járna annyit a szád, Naraku, mindjárt nagyobb hatalmad lenne -
sziszegte Inu Yasha. - Kiállsz hát ellenünk magad, vagy tartogatsz még valamit?

- Kagome - súgtam. - Kagome…
A lány lassan felém fordult. Kouga háta mögött árnyújtottam neki a vörösen izzó
ékkövet. Kezéhez érve rózsaszín árnyalatúvá változott.
- Vigyázz rá - biccentettem.
- Kellemesebb lenne a páholyból végignézni pusztulásotokat, de úgy gondolom,
egy ilyen alkalmat csak nem szalaszthatok el… életem végéig bánnám - kacagott
ismét fennhéjazón Naraku, ám ezúttal nem vártam meg, amíg a félszellemnek ugrik.

- Állj - kiáltottam, s botomat megpörgettem, újra életre keltve az örvényt, s
ugorva egyet az időben, visszatérve a felhőbe.
- Hogyan? Miként? - hebegte Naraku, ahogy az ép és egészséges
kutyaszellemekre nézett. Sesshomaru rám tekintett, aztán hálásan biccentett. Nem
értettem, hogy emlékezhettek bármire is, ha egyszer megváltoztattam a múltat, de
különösebben nem is érdekelt.
- Szélborda! - ordította Inu Yasha, ahogy Naraku felé szökkent.
- Hold gyilkos örvénye! - röppentem utána, egyik kezemmel a támadást
indítva, másikban a kardomat tartva, s csapásra emelve.
- Hm… szép - jegyezte meg Sesshomaru, majd maga is a magasba emelkedett, a
Toukijint halálos biztossággal tartva.
Csapásaink egyszerre érték a testét, nem tudott merre menekülni. Elléptünk
tőle, teste több sebből vérzett, mégsem tántorodott meg, sőt, magabiztosan és
gúnyosan vigyorgott.
- Nevetséges - jegyezte meg.
- Naraku, vedd észre magad - javasoltam. - Nincs nálad az ékkő.
- Ugyan! A Négy Lélek Szent Ékköve pusztán kényelem volt, azzal vagy anélkül,
de ilyen könnyen nem ölhettek meg! - fröcsögte őrülten.
- Mi nem is - tette el a kardját elegánsan Sesshomaru.
- Hm? - illetődött meg Naraku, és döbbenten meredt az oldalánál éktelenkedő
vágásra: gusztustalan zöld féreg mászott elő onnan.
-Ó, fújj - húztam el a szám.
Ám Naraku mégis csak jobban fintoroghatott volna - hiszen sebeiből egyre több
és több szellem bukkant elő.
- Mi… mi ez? - kiáltotta kétségbeesetten.
- Csupán Sesshomaru jóslata teljesedik be rajtad… korcs - hangsúlyozta az
utolsó szót Inu Yasha.
- Nem… nem… - nyögte Naraku, ahogy lassan teljesen ellepték szellemei: arca
elsorvadt, bőre csontjához tapadt.
- Nem bírom nézni - súgtam, mire Sesshomaru jótékonyan karjaiba zárt; nem
volt nehéz dolga - a második időugrást követően egyszerűen visszaváltoztam
átlagos alakomba, valószínűleg kimerített az utazás.
Ismét csak a fülem képzeltette velem el a történteket: de az is csak
borzalomról, kínról, szenvedésről árulkodott. Kénytelen voltam felnézni: látnom
kellett, ahogy keserves sorsom okozójának vége, látnom kellett, ahogy egyszerűen
felemésztik a belőle kiszabadult démonok, majd maguk is megsemmisülnek, mert
mérhetetlen gonoszságát képtelenek magukba fogadni.
Naraku elmúlt. Ő maga is úgy szállt el, mint gonosz felhője, csak egy árny
maradt utána, de a felragyogó nap, mely a köd elmúltával követelhette vissza
hatalmát, azt is feledtetni tudta.
- Fázom - jegyeztem meg halkan.
- Nem csodálom - felelte mosolyogva Sesshomaru, végigmérve hiányos öltözetem.
Válláról leemelte szőrmepalástját, és rám terítette.
- Köszönöm.
Biccentett, majd öccse felé fordult.
- Megküzdünk? - kérdezte komolyan Inu Yasha.
Sesshomaru megcsóválta a fejét.
- Nem, Inu Yasha. Most nem. De megígérhetem, én foglak majd megölni. És nem
más.
A félszellem elvigyorodott.
- Ugyanezt ígérhetem.
- Inu Yasha! Inu Yasha! - szaladt felénk Kagome kiáltozva, és egyszerűen a
félszellem nyakába ugrott. - Inu Yasha, úgy éreztem, mintha meghaltál volna! -
fakadt ki könnyeivel küszködve. Inu Yasha hálásan pillantott rám, mire csak
megvontam a vállam.
- Vége… ezzel vége! - húzta le a gyöngysort csuklójáról Miroku, lerántotta
kezéről a szövetdarabot. Tenyere sima volt, és teljesen normálisnak tűnt.
- Eltűnt a lyuk! - lelkendezett Shippou, ki Jégvirág oldalán került elő.
- Jégvirág! - kiáltottam fel boldogan, majd átkaroltam legimádottabb,
legkedvesebb… és egyetlen paripám nyakát, majd csókot nyomtam pofájára.
Felnéztem, hátán Kouga ült, bágyadtan és több kötéssel borítva. Megfogtam a
kezét. - Megvagy, rokon?
- Megvagyok, imádott húgom - felelte, aztán lehunyta a szemét. - Pedig nem
sok híja volt.
És itt megállt a társalgásunk. Leültünk a fűbe (legnagyobb meglepetésemre még
maga Sesshomaru is), és csendben meredtünk magunk elé, mindannyian
gondolatainkba merülve. Meglehetősen sokáig nem esett szó közöttünk: mert ugyan
miről is beszélhettünk volna? Mindenkinek mást jelentett a legfőbb Gonosz halála
- kinek megnyugvást, kinek bosszút.
Sesshomaru némán tűrte, hogy vállára hajtottam fejem, s egyre nehezebben
sóhajtottam, álmosakat pislogtam. Szinte már aludtam, mikor aztán Miroku szólalt
meg:
- És… hogyan tovább?
Újabb hosszú csend.
- Én visszamegyek a farkasaimhoz - mondta aztán Kouga. - De ne félj, Inu
Yasha, Kagoméért megküzdünk majd egyszer - állt fel, majd lehajolt hozzám, s
homlokon csókolt. - Viszlát, Kari.
- Viszlát, Kouga - paskoltam meg a térdét, mert fáradt voltam egész a kezéig
felnyúlni.
A farkasok nem túlozzák el a búcsút, Kouga sem. Intett még egyet, aztán
elszelelt, mint egy kisebb szélvihar.
- Én nem tudom - mondta Kagome. - Nem tudom, visszamehetek-e ezek után a
világomba. Az ékkőszilánkokat összegyűjtöttük, Narakut legyőztük. Minek
maradnék? Nincs értelme. Viszont immár képtelen lennék ugyanaz a lány lenni, aki
egykor voltam.
- Hát maradj - mondta neki Inu Yasha, és mélyen a szemébe nézett.
Kagome egy pár pillanatig várt a válasszal.
- Egy feltétellel…
- Nevezd meg - szólt Sango.
- Maradjunk együtt mi, így öten. És persze, Kirara - tette hozzá, aztán riadt
tekintettel rám nézett, mintha valami listáról felejtett volna le, de én
mosolyogva csóváltam meg a fejem.
- Együtt maradunk - felelte mosolyogva Inu Yasha, majd felállt, és
végignézett a többieken. - Ugye?
- Persze - felelte Miroku magától értetődően.
- Most és mindörökké - nevetett Shippou.
Sesshomaru finoman arrébb tolt magától, majd felállt.
- Jaken, indulunk - mondta komolyan.
- Igenis, Sesshomaru nagyúr - bicegett elő a varangy.
- Sesshomaru - szólt utána Inu Yasha, mire bátyja megfordult. - Jól
küzdöttél.
Bátyja kissé meglepetten nézett rá, de aztán egy óvatos mosolyt megeresztve
biccentett, aztán búcsú nélkül elsétált.
- Na és te, Tsukiakari? - érdeklődött Inu Yasha.
Elmosolyodtam, aztán végignéztem rajtuk.
- Hálás vagyok nektek. Mindenért. De útjaink itt szétválnak - mondtam a
messzeségbe nézve. - Ám érzem, találkozunk még. Legyetek áldottak és minden jót!
- hajoltam meg előttük, majd megfordultam és útnak indultam. Jégvirág
engedelmesen követett. - Állj, Jégvirág - emeltem fel a kezem, majd közelebb
léptem hozzá, és végigsimítottam nyakát és pofáját. - Ne jöjj velem. Sorod itt
jobb lesz, mint velem valaha is. Óvd őket a veszélytől - túrtam bele sörényébe,
aztán vissza sem nézve magára hagytam. Nem akartam, hogy ő vagy bárki más lássa
könnyeimet.

Sok mindent kellett átgondolnom. Rengeteg dolog… rengeteg dolog más lesz,
rettentően más! Ezentúl nem kell majd eszelős lidércnyomásokat átélnem,
félálomban forgolódnom, volt szeretőm támadásától tartva. Nem fogom már a
falvakat sem elkerülni: talán már viccesnek is fogom találni, ahogy sikertelenül
üldöznek a halandók. És végül: nem leszek többé magányos. Soha többé.

Egyedül állt egy dombon. A Hold fénye rávetült testére, és szikrázva verődött
onnan vissza. Úgy állt ott, ahogy egy dicsőséges istenségnek kellene. Rám várt.
- Honnan tudtad, hogy utánad jövök? - kérdeztem, felkapaszkodva a dombra.
Magas fű zizegett lábam körül.
- Éreztem - felelte mosolyogva. Odaléptem hozzá, ő pedig szembefordult velem.
Csak nézett a szemembe, én pedig szinte lángoltam a vágytól. Képtelenségnek
tűnt: de mégis lábujjhegyre emelkedtem, ajkamat óvatosan az övéhez érintettem,
aztán elhúzódtam tőle.
Meglepett arccal meredt rám, némán és talán kissé rémülten. Enyhe borzongás
futott rajtam végig: a döntés már csak rajta áll.
Aztán egyszerűen elmosolyodott, keze finoman az arcomhoz ért, magához húzott,
és megcsókolt. A csókja egyáltalán nem olyan volt, mint Narakué: az övé vad volt
és szenvedélyes, kissé erőszakos. Ám ez - gyengéd, lágy… szerelmes.
Hosszan tartott a pillanat, aztán kinyitottam a szemem, mikor kissé
eltávolodtunk egymástól.
- Sesshomaru… - sóhajtottam, kezem a mellkasán kalandozott.
- Tarts velem, Kari. Tarts velem a kastélyomba, asszonyommá teszlek, és
aranyéleted lesz - simította végig az arcom. Megfogtam kezét, és belecsókoltam
tenyerébe.
- Képes leszel szeretni? - kérdeztem komolyan.
Egy pillanatig csak nézett rám, szemei újra és újra végigjárták az arcom. Aztán
tekintete ábrándossá vált, és halkan így szólt:
- Igen. Már most képes vagyok rá.
- Veled tartok, Sesshomaru - feleltem neki, mire karjaiba zárt, fejemet
mellkasára hajtottam, szívének zavart dobogását hallgattam. Mértéktelen nyugalom
lett rajtam úrrá, minden, ami valaha bántott, eltűnt. Megszűntek létezni a kínzó
gondok, ott, akkor, a kutyaszellem Sesshomaru karjaiban. És ezért hálás voltam
neki. Akárcsak az elkövetkező évekért.
- Pihenjünk le, Tsukiakari - javasolta. - Holnap elmegyünk erről a helyről
messzire - mosolyogva nézett rám. - És a kardodnak készíttetünk valakivel egy
hozzá illő hüvelyt - tette hozzá, mire felnevettem.
Vállamról a földre terítettem szőrmepalástját, fejünket erre hajtottuk. Az
ölelésében ért az álom - minden démonok atyjára mondom, ilyen érzés nincs még
egy. Aludtam; mélyen, nyugodtan, békésen.
- Eljövök érted, Tsuki - dörrent egy hang, én pedig sikítva ültem fel, testem
a hideg ellenére izzadt volt és forró.
Sesshomaru mellettem zavartan tért magához.
- Mi a baj? - simította végig vállam.
Riadt tekintettel meredtem rá, hallottam saját ziháló lélegzetvételemet.
- Nem halt meg… nem halt meg… nem halt meg… - suttogtam folyamatosan, mire
Sesshomaru védelmezőn a karjai közé zárt.
- Megígértem, hogy megvédelek - mondta halkan, aztán elnézett a felkelő nap
irányába.


Vége